„Elba a zöld sziget… dombságain gyógynövények, pineák, és szőlőültetvények találhatóak. A tenger színe a smaragdzöldtől az azúr kékig változik. A sziklás partszakaszt homokos öblök váltogatják…”- így az útikönyv. Vajon, mit látunk majd mi, amikor a szezon zárásaként felfedező túránk tervéhez igazodva körbeevezzük a szigetet?
140 kilométernyi evezés várt ránk, összesen hat napunk volt a „küldetés teljesítésére”. Túránk célja ugyanis az volt, hogy a következő évtől a sziget teljes ismeretében túrákat szervezhessünk. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy alaposan feltérképezzük Elba szigetét. A hat egyszemélyes kajakkal felpakolt kisbuszunkban haladva egy előre gondosan lekicsinyített, lefóliázott térképet nézegettünk.
A sziget formája leginkább egy halacskára hasonlít, mely Korzika felé úszik a Tirrén-tengerben. A sziklás, erősen tagolt partszakaszokat finom szemcséjű homokos strandok teszik változatossá. Az északi partszakaszon kettő, a Golfod i Procchio és a Rada di Portoferraio öböl a meghatározó, ez utóbbinál egy kinyúló spiccre települt Portoferraio, a sziget fővárosa. A déli részen három nagy öböl tagolja a partszakaszt: a Golfo Stella, a Golfo di Lacona és a Golfo di Campo.
Megérkezve Piombinoba örömmel nyugtáztuk, hogy itt még javában tart a nyár: noha éjszaka lehűl a levegő, a tenger még meleg, és a napnak is van ereje. Az embert itt elfogja a vágy, hogy beüljön a kajakba és átevezze a 13 kilométeres távot a szigetig, de a sűrű hajóforgalom miatt ez nagyon veszélyes és tilos is.
Egy kis bemelegítő evezés után első esténket Rio Marina városa közelében töltöttük egy tisztáson, vad kecskék társaságában, miközben megterveztük a napi etapokat. Úgy osztottuk el a távot, hogy 25-30 kilométer jusson minden napra, legyen idő városnézésre, fürdésre, sörözésre, fagylaltozásra. (Itt jegyezném meg, hogy az olaszok nem értenek a sörfőzés mesterségéhez, de a fagylalt és a kávékészítés művészetével bőven ellensúlyozzák eme hiányosságukat.)
A sziget keleti partrészén mindenképp érdemes ellátogatni Porto Azzurroba. Kicsi, mediterrán városka szűk utcákkal, színes virágokkal, hangulatos kis kávézókkal, és az olasz vendégszeretettel. A várost elhagyva homokos strandok következnek egymás után színes napernyőkkel, éttermekkel, bárokkal. A lenyugvó nap fényében eveztük körbe a sziget délkeleti spiccét. A homokos strandok lassan elmaradtak, több méter magas, fölénk tornyosuló sziklaszirtek váltották fel az eddigieket. A part erősen tagolt volt, minden szikla takarásában újabb ismeretlen partszakasz bújt meg, újabb szépségeket tartogatva nekünk. Néhol a kopár sziklák vörösesbarna színben pompáztak, ami a talaj magas vastartalmát jelzi, ezen a részen több helyen is óriási vasércbányák csúfították el a tájat.
Teljesen ránk sötétedett, mire beértünk a déli partrész első nagy öblébe. A tervezett napi távot teljesítettük, nem volt más hátra, minthogy megfelelő bivakhelyet keressünk éjszakára. Egy épülő tengerparti villa széles betonlépcsőin hajtottuk álomra fejünket, a több mint 30 kilométer evezésnek megvolt a hatása: pillanatok alatt álomba merült elcsigázott csapatunk. Tömérdek mennyiségű strand várt ránk következő nap, a három meghatározó nagy öbölben egymás hegyén-hátán sorakoztak a homokos tengerpartok. A kék legkülönfélébb árnyalatait mutatták az öblök: a királykéktől az azúrkéken keresztül egészen a sekélyebb részekre jellemző smaragdzöldig terjedt a színskála.
Golfo di Campo öbölben bújik meg Marina di Campo, a térség legnagyobb, reptérrel is rendelkező városa, ahol szomjunkat csillapítottuk egy korsó jéghideg sörrel, és a bevásárlást is elintéztük, hogy még sötétedés előtt elérjünk a következő földnyelv után lévő barlanghoz, amelyre a helyiek hívták fel figyelmünket. Grotta Azzurra, kékbarlang. A félkörív bejárat hatalmas belső termet rejt, ahová mind a 6 hajó egyszerre is kényelmesen elfért. A sziklafalat teljesen simává varázsolta a folyton hullámzó víz. A halk csobogáson kívül teljes volt a csend. A Nap a horizont alá bukott, mire elhagytuk a barlangot. Sziklaomlások mellett vitt utunk. Az egyik szikla tövében kiégett autóroncsot fedeztünk föl, majd tekintetünk a fölötte párszáz méter magasban kanyargó szerpentinre tévedt…
Egy homokos tengerpart mellett döntöttünk éjszakai szállás gyanánt, és hogy a felszerelésünk homoktartalmát a minimálisra szorítsuk, a strand napozóágyaira telepedtünk. Teljes mértékben igénybe vettük a strand infrastruktúráját: az egyik zuhanyzóból még édes víz is csordogált, így végre mindenki megszabadulhatott a nap alatt növesztett sópáncéljától. Elbán nem illik vadkempingezni, pláne strandon, ami itt szinte mindenhol elegáns. Reggel a strandtulaj kereken tíz percet adott nekünk a csomagolásra, utána rendőri segítséget ígért a művelethez. Így már 9 órakor vízen voltunk, és korgó gyomorral pásztáztuk a partot, hol tudnánk egy jót reggelizni.
Aznapra a sziget nyugati oldalának megkerülését tűztük ki célul, melynek sikerességét nagymértékben befolyásolhatta az időjárás, főleg a szélirány. A főként vulkanikus eredetű, tengerbe dőlt sziklák szegélyezte földnyelv felén már majdnem túl voltunk, mire alkalmas piknikező helyet találtunk. A kiadós reggeli végeztével nagyot barangoltunk a kőrengetegben, majd tovább indultunk. A sziget nyugati csücskét megkerülve újabb barlangra bukkantunk. Egy régebbi kőomlás miatt hatalmas szikla torlaszolta el bejáratot, csak egy keskeny, kék moszatokkal borított folyosó vezetett a hegy gyomrába, ahol a kajakok éppen elfértek. Majd kiszélesedett, és egy hatalmas teremben találtuk magunkat, amiből további szűk járatok indultak a sötét ismeretlenbe.
Az északnyugati partrész nagyvárosába, Marciana Marinába jutottunk később, ahol érdemes volt hosszan elidőzni. Este ültünk ismét kajakba, hogy szálláshely keresésére induljunk. Apró kavicsos tengerpart elhagyatott teraszos bárral és mindez egy pici lakatlan sziget takarásában - jobbat nem is találhattunk volna. Vendégül láttuk magunkat a bár teraszán egy kis császármorzsával, és egyéb földi jókkal, majd mindannyian eltettük magunkat másnapra.
Úti célunk Portoferraio, a sziget fővárosa volt, ám addig még számtalan látnivaló várt ránk. A Golfo della Biodola öbölben újabb barlangra bukkantunk, amelynek bejárata az eddigiektől eltérően több méter magasan a sziklafalban volt. Egy kis mászással sikerült bejutnunk a barlang belsejébe és csak akkor lettük figyelmesek egy szűk nyílásra, amelyen keresztül kiúszhattunk a külvilágba. 
Óriási élmény volt a hegy gyomrából kiúszni egy keskeny, sima falú folyosón. Barlangi expedíciónk végeztével újabb földnyelveket kerültünk meg, homokos öblöket hagytunk magunk mögött. A délutáni napsütésben az egyik spicc mögött újabb csodára leltünk, egy körülbelül 25 méter magas sziklakapura, mely magányosan állt az öbölben. Többször áteveztünk a kajakszélességű kapun, hátha időkapuként szolgálva visszarepít minket a hét elejére, hogy újra élhessük az elmúlt napokat, de csalódnunk kellett.
Portoferraio kikötőjében kompra raktuk a kajakokat és elinduljunk haza. Elköszöntem a halacskától, hadd ússzon tovább Korzika felé.
További képek a túráról: www.tengerikajak.info
