A Lac Vert titka

Álmosan nyitottam ki a szemem az ébresztõóra csipogó hangjára. Hûvös novemberi reggel volt, de a még mindig meleg Genfi-tó átláthatatlan lepelbe takarózva töltötte az éjszakát. Még a napot sem lehetett látni. Ez jó jel! Az ilyen köd azt jelentette, hogy éjjel az ég csillagos, a levegõ pedig hideg volt. Abban reménykedtem, hogy odafent a hegyekben már megfelelõ idõjárás fogad minket, ami a jó merüléshez, és a víz alatti fényképezéshez elengedhetetlen. Olasz mérnök kollégámmal már régóta készültünk arra, hogy merüljünk a Lac Vert tóban.

Érdekes módon az alpesi tavak nem nyáron mutatják legszebb arcukat a búvárnak. A víz télen és õsszel a legtisztább, ezért is a Lac Vert – magyarul Zöld-tó – megmerülésére a szeptembertõl novemberig tartó idõszakot tartják a legalkalmasabbnak. Az idõjárás viszont ilyenkor kiszámíthatatlanabb, egy korai havazás akár már októberben is járhatatlanná teheti a tóhoz vezetõ hágót. Mint utóbb kiderült, mi is az idei utolsó merülésre alkalmas hétvégét választottuk, ugyanis pár nap múlva leesett a hó és a tél hosszú hónapokra birtokba vette a hegyet.

A Zöld-tó Franciaországban található, nem messze Chamonix Mont-Blanc falutól, és mint a település neve is mutatja, nem messze Európa legmagasabb csúcsától, a 4808 méter magas Mont Blanc-tól. A tó családi kirándulásra is kiválóan alkalmas, partjáról csodálatos kilátás nyílik a völgy túloldalára, a Mont Blanc örökké havas csúcsaira. A Zöld-tó nem túl nagy, felülete csak 8,2 hektár, legnagyobb mélysége 9,3 méter, tengerszint feletti magassága 1269 méter. A tavat írásos anyagok 1471-ben említik elõször, mai formáját és helyét azonban csak közel háromszáz évvel késõbb nyerte el egy hatalmas hegyomlás következtében. 1751-ben Chamonix Mont-Blanc lakói fülsüketítõ dübörgést hallottak. A sziklák feketén füstölögve zuhantak a mélybe, a helybéliek azt hitték, hogy vulkán tört ki. A piemonti király egy bizottságot is kiküldött a „vulkán” megvizsgálására. A hegyomlásnak sajnos halálos áldozatai is voltak. A leomló sziklák hat embert temettek maguk alá és még egy egész tehéncsordát is. Az omlás következtében a tó áthelyezõdött, és a hirtelen megemelkedett vízszint elárasztott egy addig szárazon lévõ erdõrészt. A fák a vízszint közelében - valószínûleg a tavat borító téli jégtõl - felmorzsolódtak, de a mélyebb részeken azóta is felismerhetõ állapotban maradtak meg. A hegyomlás után ebben az erdõben közel kétszázötven évig senki sem járt, és most is csak ritkán „jönnek” látogatók.

A tengerszint felett 400 méteren található Genf felõl autózva kijutottunk a sûrû ködbõl, és közeledtünk a francia kisvároshoz. Ahogy számítottunk rá, fent szikrázó napsütésben fogadtak minket a hegyek. Egy jó fél óra múlva letértünk a völgyben futó sztrádáról és egy kacskaringós hegyi úton indultunk felfelé. A mély völgybõl még nem lehetett jól látni a Mont Blanc csúcsát, de ahogy feljebb és feljebb értünk, a havas hegycsúcsok fokozatosan elõbukkantak. A tó közelében található parkolóban szereltük össze a búvárfelszerelést és vettük fel száraz ruháinkat. A hegyi tavakban november tájékán már alig 4 fokos a víz. Ilyen vízben a száraz ruha a biztonságos merülés egyik elõfeltétele. Hideg vízben általában speciális felszerelést használunk: dupla csapos 15 literes palack, dekompressziós computer, tartalék mélységmérõ, két lámpa, hideg vízre tervezett zárt elsõ lépcsõ, lehetõleg lefagyás ellen védett második lépcsõ, a két csapon egy-egy légzõautomata, amelybõl az egyik csak a búvár levegõellátását biztosítja.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2005. októberi számában olvashatják!