Öt magyar hegymászó vette nyakába a Lhoce csúcsát, közülük ketten május 21-én fel is jutottak a tetőre, 8516 méteres magasságba. A többiek alig pár méterrel maradtak el mögöttük. Az öt hegylakó személyesen mesél a 11. nyolcezres megmászásáról.
Kollár Lajos, Erőss Zsolt, Mécs László, Horváth Tibor és Gál László történelmet írtak: első magyarként mászták meg a Mount Everest társhegyét, a 8516 méter magas Lhocét. Így a 11. nyolcezrest is magukénak tudhatják.
„Nem volt egyszerű a szervezés” – mesélte a csapat legújabb tagja, Gál László. – „Nekem például csak az utolsó héten sikerült begyűjtenem az úthoz szükséges hiányzó forintokat. Ráadásul az indulás előtt pár héttel a fiam autóbalesetet szenvedett, így kérdéses volt, hogy egyáltalán el tudok-e menni a fiúkkal.” Szerencsére a hegymászó fia mára teljesen felépült, ő pedig magáénak tudhatja első nyolcezres csúcsát.
Erőss Zsoltnak, az első magyar Everest-hódítónak is nagy kihívás volt a Lhoce, ugyanis ez volt az első komolyabb csúcs, amelyet lábprotézisével mászott meg. Sikeres expedíciót tudhat maga mögött, hiszen Gál Lászlóval ketten elérték a csúcsot, Zsolt pedig végig a csapat húzóembere maradt. Ahogy blogjukban írták is: Zsolt megállíthatatlan volt.
A mászás tulajdonképpen remekül sikerült – felfelé senki nem szenvedett balesetet. Négy táboron haladtak keresztül, mindenhol igyekeztek minél kevesebbet pihenni. Az időjárás azonban kiszámíthatatlan volt, és a nepáli meteorológiai intézettől sem várhattak segítséget. Végül itthonról kaptak időjárás-előrejelzést. „Még a spanyolok is oda jöttek hozzánk, hogy az időjárás felől érdeklődjenek. Lassan meteorológiai központtá váltunk” – emlékezik Kollár Lajos.
Egy hegymászás egyébként nem úgy zajlik, ahogy egy átlagember elképzeli. A mászók nem egyedül, magányosan kapaszkodnak fel a sziklákon, sőt – a Mount Everest környékén nyüzsögnek a csúcshódítónak készülő hegymászójelöltek. A magyar csapat például spanyolokkal és baszkokkal is találkozott. „A spanyolok sokkal felszereltebbek voltak, mint mi. Mégis menteni kellett őket” – mondta Zsolt. –„Mi tudtuk, mikor kell visszafordulni, és mikor kell várni. A spanyoloknak sokkal könnyebb dolguk volt, a serpáik felállították nekik a sátraikat, és előre be is fűtöttek nekik. Egyszer meghívtak bennünket teára – hatalmas különbség volt az ő szálláshelyük és a mi bivak ponyváink között.”
Mi is az a bivak ponyva? Tulajdonképpen kis jóindulattal sátornak nevezhető tákolmány, amelynek van négy sarka, és egy kis szakértelemmel a földhöz lehet erősíteni. Messze elmarad a spanyolok fűtött „luxussátrától”. Zsolt cipeli mindenhova magával ezeket a „sátor” lepedőket, a többiek pedig reménykednek, hogy egyszer elhagyja őket. „Mindig meséli, hogy éppen hol hagyott el egyet-egyet” – mondta Kollár Lajos. –„Persze, soha nincs akkora szerencsénk, hogy el is tűnjenek. Valahogy mindig visszatalálnak a gazdájukhoz.”
Az expedíción azonban nem csak a bivak ponyva jelentett problémát – a nepáli kormány is borsot tört a magyar csapat orra alá. Az alaptáborban mászóink, mint eddig mindig, felállították a magyar zászlót. Nemsokára kapták azonban a telefont, hogy tűzzék ki a nepáli zászlót is, méghozzá úgy, hogy a magyar felett legyen. „Nem is ellenkeztünk” – mondta Lajos. –„Egy gond volt csak: nem volt nepáli zászlónk. Kértük, hogy küldjenek egyet, ezt viszont igen bajosan tudták csak megoldani. Végül helikopterrel szállították a táborba.”
A Lhoce csúcsára először Erőss Zsolt jutott fel, Gál László nem sokkal maradt el mögötte. Mécs László és Horváth Tibor azonban a negyedik, utolsó táborban visszafordultak. „A negyedik tábor 7800 méter körül van. Ez már a halálzónához tartozik” – nyilatkozta Mécs László. Halálzónának a 7500 méter fölötti magasságokat hívják, amelyhez az emberi szervezet már nagyon kevéssé tud alkalmazkodni. –„Minél kevesebb időt szabad a zónában tölteni. Mi éreztük, hogy nem vagyunk jó formában, eléggé kiszáradtunk. Ilyen magasságban már a kilégzéssel is rengeteg folyadékot veszít az ember.” Így a két hegymászó a négyes táborból visszafordult – és magával vitte a csapat mindkét rádióját. Ez megkavarta kissé a helyzetet, mivel a csúcstámadás után a táborba visszaérkező Zsolt és Gál László nem tudott üzenni a többieknek, hogy jól vannak. Az alaptáborban mindenki a legrosszabbtól tartott. A spanyoloktól ugyanis valaki kinn töltötte az éjszakát, ami ilyen magasságban és ilyen hidegben szinte egyenlő a biztos halállal – a magyar mászók pedig akkor még nem tudták, hogy milyen nemzetiségű az illető, így könnyen lehetett volna Zsolt vagy akár Laci is. Végül is mindketten szerencsésen lejutottak, eltekintve egy kisebb-nagyobb sérüléstől: Gál Laci a csúcsról lefelé elejtette az egyik pehelykesztyűjét, ezért elfagytak az ujjai. „Leejtettem az egyik kesztyűmet. Volt nálam tartalék, de kevésbé jó minőségű, ezért váltogattam, hogy mikor melyik kezemre húzom a meleg pehelykesztyűt. A nepáli kórházban aztán megnyugtattak, hogy nem maradandó a fagyás” –meséli Gál Laci. –„Először kételkedtem a szavukban, mert elég komolynak tűnt, de aztán közölték, hogy aznap már hét hegymászót kezeltek. Elfogadtam, hogy biztos jobban értenek hozzá, mint én.”
A csapat azonban nem áll meg a tizenegyedik nyolcezresnél. Már most, hazaérkezésük után néhány nappal a következő csúcshódítást tervezik – két lehetséges nyolcezres jöhet szóba, de hogy melyiket veszik célba legközelebb, azt még egyelőre nem tudják. Annyi biztos, hogy mostantól ismét elkezdődik a támogatógyűjtés – hiszen egy ilyen expedíció, még „fapadosan”, bikva sátorral karöltve is 2-3 millió forintba kerül. Egy embernek.
