Hegyen sétálni a bolondok gyönyörűsége – vallja egy tibeti közmondás. De nemcsak Tibetben vágynak erre az emberek, hanem kis hazánk fiai is. Bolondok? Aki állt már hegy tetején, és tekintete elsiklott ezer méteres hegycsúcsok felett, teleszívta tüdejét, és érezte ezt a semmihez sem hasonlítható szabadságot, határtalanságot, könnyűséget és boldogságot, az nem tartja bolondnak azt, aki hegyre vágyik. Még akkor sem, ha mindenki jól tudja: a balesetek és a hegyi betegség megkeseríthetik még a legjobban megszervezett magashegyi túrát is.
Lelkes magyar amatőr túrázókból álló kis csapatunk 2008 tavaszán indult a Panaco Travel szervezésében, hogy eljusson majdnem a világ tetejére, de legalábbis annak lábához, az 5400 méteren fekvő Everest-alaptáborba. A túrára mindenki készült testben és lélekben egyaránt. Van azonban egy Achilles-pontja a felkészülésnek, amit senki sem sejthet magáról 3000 méteres tengerszint feletti magasság alatt: vajon tud-e a szervezete akklimatizálódni? Tud-e a levegő megváltozott oxigéntartalmához alkalmazkodni? És ha nem, az mikor fog kiderülni? Beteljesülhet-e a vágya, hogy feljusson 5-6000 méteres magasságba vagy cserbenhagyja a szervezete?
Lassan araszolunk 4500 méteren, a gerincen, amely Dingboche és Pheriche faluk között húzódik. Már jól ismerem ezt a vidéket, előző csapatommal jártam itt tavasszal, és előtte kétszer az elmúlt évben. Sötétedik. Bal kéz felől a majdnem 7000 méter magas Ama Dablan (6814 méter) félelmetes gránitpiramisa tör az ég felé, jobbra egy 6000-es, az Island Peak (6189 méter) emelkedik ki a Chukhung-völgyből, egy picit a Lothse falát is látom, előttem pedig a hatalmas Khumbu-völgy kígyózik. Két teherhordó zihál mellettem, összekulcsolt kezeik ölelésében egy félig eszméletlen utasom pihen. Még tíz perc! – szól szirdarom (hegyi vezető), Ngima, akivel szinte összenőttünk nepáli utazásaim során. Ez az ötödik közös túránk, már félszavakból is értjük egymást. Learaszolunk a meredek ösvényen, utasom, Tomi kezei magatehetetlenül lógnak a teste mellett, szeme nyitva, de zavaros tekintettel bámulja a körülötte zajló eseményeket. Betegsége tegnap kezdődött fejfájással, rossz közérzettel és hányással. Ma már kihagyta az akklimatizációs túrát, gyengeségre panaszkodott, a vacsoránál pedig kiesett az étel a kezéből. Hegyi beteg – állapítjuk meg egyhangúan a csapatunkban lévő orvosokkal. Szerencsénk van: mindössze 30 percre vagyunk a pherichei magashegyi kórháztól, amit az Everest-régióban rászoruló túrázók és hegymászók megsegítésére hoztak létre 4200 méteres magasságban.
Pherichébe érve a kórház ajtaján kopogtatok. Nyikorogva kitárul az ajtó, és egy szőrmecsizmás, pihekabátos, szőke copfos, csinos harmincas hölgy áll előttem. Rögvest a kezelőbe vezető út felé mutat, ahogy észreveszi betegünket. Mariannak hívják, ő itt az orvos. Azonnal rákérdez, hogy mi történt, miközben mi lefektetjük Tomit a kórházi ágyra. Elmesélem a történteket, ezalatt ő pulzust és ügyes kis készülékével oxigén szaturációt mér. A doktornő int Gobinak, nepáli ápolójának, hogy segítsen bekötni az oxigénadagoló-gépet, miközben pirulákat keres a szekrényben. Tominak oxigént kell adni, ugyanis súlyos hegyi betegsége és kezdődő tüdőödémája van, holnap pedig le kell reptetni Katmanduba. Végül Marian rákérdez, van-e biztosításunk. Tomi, aki az oxigéntől határozottan jobban érzi magát, int, hogy van, csak hát nem tudja, hogy hol. A szomszédos helyiségben találok egy műholdas telefont, hívom a katmandui partnercég vezetőjét, Shishirt, akinek elmesélem a történteket. Megígéri, hogy holnap reggelre elintézi a helikoptert, de addigra találjuk ki, hol van a biztosítás, mert a helikoptercégnek biztosíték kell. Nagyon drága, 3500 amerikai dollár – hallom a szavait, miközben a magas ár hallatán meghűl az ereimben a vér.
Visszatérek a betegem ágyához, aki folyamatosan oxigént kap az orrába dugott csövecskéken keresztül – cirka 20 dollárért óránként. A hétköznapjainkon rá sem döbbenünk, milyen nagy kincs egy oxigéndús szippantás, pedig az élet nélkülözhetetlen forrása. Tomi már valamivel jobban érzi magát, arca is kevésbé sápadt, mint félórája, de fáradtnak, s kimerültnek látszik. A biztosításáról nem tud megnyugtató információval szolgálni. Portereink (teherhordóink) a sarokban az oxigén szaturációt mérő kütyüvel játszadoznak, amely az ujjunkra téve viszonyszámmal mutatja meg a vér oxigéntartamát. Tominak – amikor megérkeztünk – 62 volt, most 70 fölé emelkedett. A sherpának, Ngimának 96, a többi helybelinek is 90 körüli értéket mutat a műszer. Portereim unszolására én is megmérem: az enyém 94. Az eredmény láttán nevetésben törnek ki. Hát ezért bírod te ennyire a hegyet – legyint Ngima mosolyogva. Hiába szabadkozok, hogy az akklimatizációs képesség, vagyis az, hogy kinek hogyan alkalmazkodik a szervezete a magassághoz, genetikus. Születésünktől fogva bennünk él, ha magasra érünk, előbújik, s segít vagy hátráltat a haladásban. Csak legyintenek. Egy lépéssel még közelebb kerültem hozzájuk…
Elbúcsúzunk Mariantől, Gobitól és Tomitól. Sötét ösvényen baktatunk hazafelé barátaimmal, lámpáinkat csak ritkán használjuk, mert a Hold vidáman ragyog a himalájai égbolton megvilágítva a hegyek sziluettjét. Úgy érzem magam, mint egy gladiátor az amfiteátrum porondján. Gyerekként legszebb álmaimban sem gondoltam arra, hogy egyszer eljuthatok ide, a világ legmagasabb hegységébe, és vezetőként csapatokat kalauzolok majd a hófedte csúcsok árnyékában. Gyorsan kapkodjuk bakancsainkat a poros ösvényen, így hamar megérkezünk szállásunkra, a Peacefull Lodge-ba, ahol csapatom tagjai izgatottan érdeklődnek Tomi hogyléte felől. A gyors beszámoló után szobában hálózsákom vár, amit forró teával töltött fémpalackkal melegítek fel esténként.
Korán ébredek, lassan szürcsölöm a mentateát a menedékház konyhájában, ahol Gilu, a szakács próbál szárított „jaklepénnyel” életet lehelni a rozsdás vaskályhába. Az éjszaka hideg volt, a fűtetlen menedékház szobáiban nulla fok alá esett a hőmérő higanyszála. A kulacsomban lévő tea, amit éjjel kitettem az ágyam mellé, megfagyott.
Csapatom tagjai sorra érkeznek meg a közösségi helyiségbe, és szorosan letelepednek az öreg vaskályha köré, ahol a reggelit szolgálják fel szorgos vendéglátóink. Ma Ngimára bízom a csoport vezetését, mert nekem át kell mennem a pherichei kórházba Tomihoz. Fontos, hogy még ma lerepüljön Katmanduba, mert a hegyi betegség legjobb gyógymódja, ha a beteg mihamarabb le tud jutni egy alacsonyabban fekvő régióba.
A cikk folytatását elolvashatja az Explorer magazin januári számában!
