Prassonissi… Az emberiség döntő többségének ez a szó valószínűleg semmit sem jelent. Persze vannak szép számmal, akik biztosan hallottak róla, amikor Rodosz szigetének északi részén, valamelyik szállodában nyaraltak, sőt lehet, hogy egy autós kirándulás erejéig még meg is szakították a tengerparton való heveréssel töltött napok sorát. Ők tudják, hogy ez a szó Rodosz déli csücskét jelöli, egy olyan helyet, ahol szép kilátás nyílik a tengerre, ami mindössze néhány óra autózással elérhető a felkapott üdülőhelyek valamelyikéről. És végül van egy harmadik csoport, olyan emberek, akik számára ez a szó egészen különleges jelentéssel bír. Akik számára ez a hely maga a Paradicsom. A wind- és kite szörfösökről van szó. Róluk (rólunk) szól ez az írás…
Rodosz már önmagában is csábító hely mindenki számára, aki valamilyen széllel hajtott sporteszközzel száguldozik a vízen. A sziget jócskán részesül az Égei-tengeren nyáron uralkodó északi szél áldásából, ami szörfösök százait vonzza ide minden szezonban. A törökül Melteminek (jelentése: barátságtalan) nevezett szél kiváltó oka a Földközi-tenger medencéjétől kelet-délkeletre elhelyezkedő alacsony nyomású zóna. A szél a nyári hónapokban a legerősebb, leggyakoribb sebessége 15-20 csomó, de délutánonként a 30 csomót is elérheti. A szörfözésre alkalmas napok száma júliusban és augusztusban a legmagasabb, ekkor átlagosan 30 napból 28-szor fúj 4 Beaufort, vagy annál erősebb szél. Ősszel szintén ez a szél a leggyakoribb, ám ekkor már jóval rendszertelenebbül jelentkezik. A Meltemi Rodosz szigeténél már északnyugat-nyugati irányt vesz fel, ennek köszönhetően válik a sziget déli csücske egy, a világon valószínűleg egyedülálló tulajdonságokkal rendelkező sportparadicsommá.
A hely pusztán földrajzi szempontból is egyedülálló. A sziget legdélibb állandó települését, Kattaviát elhagyva az út a mediterrán tájra jellemző sziklás, köves bozóttal borított dombok között kanyarog. Az utolsó emelkedőt követő, rövid ereszkedés után megérkezünk egy homokos földnyelvre, ami legkeskenyebb részén alig 100 méter széles. Ez a homokpad köti össze az imént utolsónak leküzdött dombot és a szemközt látható, néhány kilométer átmérőjű sziklás földdarabot, ami vízállástól függően sziget, vagy félsziget. Ám magas tengerszint mellett is csupán a homokpad legkeskenyebb részét lepi el a víz, legfeljebb néhány 10 cm magasságban. A földnyelv nyugati oldalán ér véget az Égei-tenger, és túloldalán folytatódik a Földközi-tenger.
Ez az a homokpad, ami az emberiség szélőrült része számára egyedülállóvá teszi a helyet. A földnyelv által összekötött két sziklás domboldal között ugyanis a csatorna hatás révén még jobban felgyorsul a szél, ami a homokpad egyik oldalán a part felé, a túloldalán a part felől fúj. A következményeket, azt hiszem, nem kell túl sokat magyarázni. A homokpad szélfelőli oldalán gyönyörű, 2-3 méter magas hullámtörés, a szél alatti oldalon pedig tükör sima víz. És mindez kevesebb, mint 100 méteres távolságban egymástól, miközben a szél akadálytalanul süvít a teljesen lapos földnyelv felett. Erre a számunkra idilli helyre érkeztünk meg valamikor szeptember végén…
Hogy hogyan kerültünk ide, az megérne egy külön élménybeszámolót. A lényeg, hogy a kilátástalannak tűnő szélvárást megunva elbúcsúztunk Krétától, és az internet szélelőrejelzésére bízva magunkat, járgányunkkal együtt kompra szálltunk, ami este 11 óra felé ki is rakott minket Rodosz városban, a sziget északi végében. Az utazást elunva másnap reggelre halasztottuk a déli csücsökbe való leautózást, és egy út menti, félig kész ház garázslejárójában álomra hajtottuk fejünket. A nem túl pihentető éjszakai alvást követően, még napkelte előtt összeszedtük magunkat, hogy végre odaérjünk arra a helyre, amelyről már annyit hallottunk. Az utolsó domboldalt is megmászva elénk tárult a látvány, amit idáig csak szörfmagazinokban és mások fotóin láthattunk: a híres-nevezetes földnyelv, egyik oldalán robajló hullámtörés, másik oldalán tükör sima víz. Ezen kívül homok és szél, homok és szél. Magáról a helyről még tudni kell, hogy itt nincs semmilyen állandó település, mindössze néhány apartman ház, üzlet és étterem. És persze lakóbuszok, valamint sátrak, annak jeleként, hogy vannak, akik a vadkempingezést tiltó táblákkal is dacolnak, csak hogy ezen a helyen hódolhassanak szenvedélyüknek.
Mikor kiszálltunk az autóból, percekig nem akartuk elhinni, hogy eljutottunk ide, annyira valószínűtlen volt az egész, lévén eredeti úti célunk Kréta. Sehol egy lelket sem láttunk, hiszen még korán reggel volt, így zavartalanul gyönyörködhettünk abban, hogyan zúg a máris erősödő szél a földnyelv felett, és milyen dörgő robajjal omlanak össze a hullámhegyek, majd futnak ki a homokpadra a szél felőli oldalon. Hogy itt minden a szörfözésről szól, azt már abból érzékelhettük, hogy egy kihelyezett tábla mutatta az irányt és a távolságot a világ szörfközpontja, a Maui szigetén található Hookipa felé.
Miután kigyönyörködtük magunkat, megfelelő sátorhelyet kezdtünk keresni, valahol szélárnyékban a homokdűnék és tüskés bokrok között. Rá is akadtunk egy megfelelőnek tűnő, viszonylag lapos helyre, így már csak meg kellett tisztítani a terepet a nyári főszezon során arra vadkempingező sporttársak által ott hagyott szeméttől, konzervdobozoktól, szél tépte sátormaradványoktól és törött szörfalkatrészektől. Mint később kiderült, a szélárnyékos sátorhelynek azért hátulütői is vannak. Reggelente pár száz légy mérsékelten kellemes társaságában reggelizhettünk, így az étkezés leginkább egy burleszk jelenetre hasonlított, egyik kézben szalámival, a másikban valamilyen legyek elhajtására alkalmas eszközzel. Ha már nagyon untuk, az autóban fejeztük be a táplálkozást.
Hat gyönyörű napot töltöttünk Prassonissin. Az időjárással szerencsénk volt, csak egy napra zavarta meg az ideális szélirányt egy viharzóna, ami délről érkezett záporral, dörgéssel, villámlással, mozgalmassá téve éjszakai pihenőnket. A többi napon végig 4-6 Beaufort erejű szélben élvezhettük az életet. A sima vízen szinte „laboratóriumi” körülmények között szörfözhettünk, a másik oldalon pedig tavi viszonyokhoz szokott magyar szörfösként először próbálhattuk ki, milyen érzés a sekély vízbe érkező és ott megtörő tengeri hullámok között száguldozni. Esténként a zacskós tészta élvezetét követően bámulhattuk a csillagos égboltot, aminek látványát semmilyen mesterséges fény nem rontotta, hiszen nagyobb település nincs a közelben. Sötétedés után a part már teljesen kihalt, csak a hullámok robaját hallani és a szél süvítését, amint kiadja utolsó mérgét, mielőtt éjjel lecsillapodna, hogy másnap újult erővel söpörhessen végig a földnyelv felett. Nem volt nehéz úgy éreznem, hogy valahol a világ végén ülünk, korom sötétben a sátrunk előtt, távol minden más embertől, és csak a természet erői vesznek körül minket. Másnap reggel persze újra benépesült a part, de este újra minden adva volt az érzéshez, hogy a világ körülöttünk megszűnt létezni és egyedül vagyunk az egész bolygón.
Akármennyire jól éreztük magunkat, szűk hét után a szélelőrejelzéseket tanulmányozva a távozás mellett döntöttünk. Úgy tűnt huzamosabb ideig megáll a légmozgás, és a legyek társaságában eltöltött szélcsendes napok gondolata egyikünket sem lelkesített túlságosan. Az előrejelzések szerint viszont az Égei-tengeren nyugatabbra található Kikládok szigetcsoporton változatlan erővel fújt az északi szél. Egy nagy levegőt és kompjegyet véve hajóra szálltunk, hogy elérjük Szíroszt, amiről odáig azt sem tudtuk, hogy a világon van, információnk csak annyi volt róla, hogy a következő négy napban valószínűleg munkában lesznek a hegytetőkre telepített szélgépek.
