Egy amerikai újságíró hétéves távollét után járt nemrég újra Pekingben és beszámolójában azt írta, hogy azóta minden, de minden megváltozott, egyszerűen nem ismert rá a városra, annyira átalakult a külső képe és az élet ritmusa egyaránt. Igaza volt, de még hihetetlenebb a különbség a múlt század hatvanas éveinek második feléhez, a hetvenes évek elejéhez képest. Vessünk egy pillantást az 1970-es Pekingre, amikor a világ legnépesebb országa az úgynevezett „nagy proletár kulturális forradalom” politikai viharait élte át, és amikor e sorok írója az MTI pekingi tudósítójaként dolgozott ott.
Akkoriban Kína nem csupán a külvilágtól szigetelődött el ma már nehezen elképzelhető mértékben, de saját klasszikus kultúrájától, hagyományaitól, régebbi és közelebbi múltjától is. Amikor 1969 decemberében először leszállt velem gép Pekingben, kisvárosi repülőtéren éreztem magam: a legfeltűnőbb az országot irányító, és éppen hosszadalmas belső hatalmi harcba bonyolódott kommunista párt vezetőjének, Mao Ce-tungnak a fal egész magasságát betöltő képe volt.
A kínai légitársaság légcsavaros IL-18-asa, amely útközben többször is leszállt a szibériai nagyvárosokban, este indult Moszkvából és helyi idő szerint másnap délelőtt landolt Pekingben. A légikisasszonyok az akkori katonai egyenruhához hasonlító, buggyos vászonnadrágot és zárt nyakú Mao-zubbonyt viseltek, természetesen Mao-jelvénnyel. Amíg az útlevélkezelésre várakoztunk, a földi személyzet kórusa is megjelent és forradalmi indulókat énekelt.
A Mao-mondások híres piros könyvecskéje ingyenes ajándékként sorakozott a repülőtéri pultokon, minden nyelven, magyarul is. Ezt az idézetgyűjteményt a hatvanas évek elején állította össze Lin Piao honvédelmi miniszter, és előszavában azt tartalmazta, hogy Mao elnök gondolatai szellemi atombombát jelentenek az „imperializmus” és a „szociálimperializmus” (értsd: a szovjetek) elleni küzdelemben. Kezdetben a hadsereg katonáinak képzésére szolgált, ám 1966-tól a kínai élet kötelező tartozéka lett, mindenki magával hordta és idézte – kivéve magát Maót.
Már a repülőtéren, majd városszerte lehetett látni – külön erre a célra emelt falakon - olyan képeket, fotókat, festményeket, amelyeken a pártelnök állt az őt ünneplő úgynevezett vörösgárdista fiatalok tömegével szemben a Mennyei Béke Kapujának emelvényén, kezével integetve, oldalán pedig Lin Piao, amint a piros könyvecskét magasra emelve integet. Ez az ábrázolás aztán 1971 őszén egyik napról a másikra eltűnt, sőt Lin nevét sem lehetett hallani-olvasni többé sehol. Csak évekkel később hozták nyilvánosságra a hivatalos magyarázatot: az idézetgyűjtemény összeállítója összeesküvést szőtt az idézett elnök meggyilkolására és a hatalom átvételére.
Pekingben a császári palotánál magasabbat építeni nem is volt szabad az 1911-ben megdőlt császárság idején, és ez a szabály később is sokáig érvényesült. A központban az ötvenes években felhúzott hatalmas állami épületek szegélyezték a világ legnagyobb terét, amely a Mennyei Béke Kapujával szemben (Tienanmen) terült el, és arról is kapta nevét. A kapu mögött a császári paloták együttese ebben az időben a politikai harcra toborzott vörösgárdista fiatal „lázadók” főhadiszállása volt, a Tienanmen kapu tetejét évente kétszer a kínai vezetők használták a gigantikus ünnepi felvonulások megtekintésére, egyébként a kapu mindig le volt zárva. A teret hatalmas jelszó vágta ketté, nyolcméteres írásjegyek szólítottak az egység megteremtésére (jelezve, hogy nincs).
A város legnagyobb része falak mögé búvó szürke, földszintes, hagyományos épületekből állt, közéjük szűk sikátorokon, a hutungokon át lehetett eljutni. A kapuknál úgynevezett „szellemfal” állta útját a tekintetnek, és ezekben az években ezeken is harcos politikai jelszavak díszelegtek. A falak mögött zajló élet titoknak számított: külföldi a kínaiak házaiba külön engedély és hivatalos kíséret nélkül nem merészkedhetett: aki megtette, azt az éber helyi őrök rögtön bekísérték a „forradalmi bizottságokra”, ahol hamarosan megjelent a karhatalom, kihallgatták, figyelmeztették az illetőt, s ha volt nála, elkobozták a fényképezőgépét, vagy a benne lévő filmet. A fényképezés az utcán is általában tiltott cselekménynek zámított, és hasonló következményekkel járt, mint a kéretlen látogatás.
Az éberség azzal is összefüggött, hogy a kínai vezetés akkoriban komolyan tartott – vagy azt hangoztatta – egy amerikai vagy szovjet („imperailista” vagy „szociálimperialista”) támadástól: egész Pekingben óvóhelyeket építettek lázas ütemben és szenvedélyesen titkolódzva - bár mindenütt gyorsan magasodó földhalmok tanúskodtak a hatalmas munkáról. Az óvóhelyrendszer gerince a föld alatt volt, külföldi azon sem közlekedhetett.
A Pekingben dolgozó diplomaták, külföldiek fallal körülvett és őrzött telepeken éltek, ahová a kínai személyzet csak igazolvánnyal léphetett be. Ha kínai ember „nagyorrú” idegennel elegyedett szóba az utcán, rögtön figyelmeztette valaki, hogy ez tilos. A vendéglőkben a külföldieknek különtermeket nyitottak, ahová csak a kínai kiszolgáló személyzet léphetett be. Ha netán mégis lehuppantak idegenek egy olyan asztalnál, ahol helybéliek is ültek, azokat máshová küldte a személyzet.
Az utcákon akkor is óriási tömeg hömpölygött, gyalogosok és kerékpárosok végtelen folyama, kék, szürke és zöld vászonöltözékben, a nők is jobbára nadrágban, mindig smink nélküll - csak a gyerekek, meg az ünnepeken felsorakozó táncosok viseltek színpompás öltözéket, az utóbbiak szépen ki is festették magukat. A kínai vezetők nagy, fekete állami kocsijai és a külföldiek import-autói mellett jobbára özönvíz előtti matuzsálemek közlekedtek – csekély számban – az utakon. A ’30-as évekből való Renault-taxikban az irányváltozást a belső visszapillantó tükör mellett lévő kivilágított nyíl elforgatásával jelezte a vezető – ha látták mások, látták, ha nem, nem.
Mindennaposak voltak viszont a felvonulások, amelyeken vörös zászlókat lengettek, hatalmas üstdobokat vertek, megünnepelve egy-egy újabb politikai fordulatot, vagy kemény harcot követelve egy-egy éppen leleplezett csoport ellen. A külföldi nem érthette, mi történik.
A könyvesboltokban csak néhány, a pártvezetőt dicsőitő munka, könyv, plakát volt kapható, a színházakban, mozikban féltucatnyi hasonló szellemiségű, úgynevezett „forradalmi mintakép-opera” ismétlődött a műsoron, a múzeumok kivétel nélkül zárva voltak. A régi művészetet a parkok császári pagodái és fedett sétányai jelezték – igaz, az emberi alakokat fehér festékkel mázolták le, mivel „a múlt figuráinak” tekintették őket.
Ami az utazást illeti, Pekingen kívül csak néhány nagyváros és egy tengerparti üdülőhely számított nyitottnak a külföldiek előtt, persze oda is külön engedéllyel mehettek csupán. A kínaiaknak is utazási engedélyre volt szükségük a mozgáshoz, de a „kulturális forradalom” idején kialakult egyfajta „kulturális forradalmi turizmus”: a vörösgárdista fiatalok milliói ingyen utazhatták be az ország forradalmi színhelyeit, Mao Ce-tung saosani szülőházához külön vasútvonal épült a tömeges politikai zarándoklatok lebonyolításához. Aztán a vörösgárdistákat évekre falura küldték, hogy „átneveljék őket a szegényparasztok”.
Különös évek voltak. Igaz, 1971-től, amikor bejelentették Nixon amerikai elnök látogatását (erre 1972-ben került sor) sok minden megváltozott, de a „kulturális forradalom” felfordulása csak1976-ban, Mao Ce-tung halálával és közvetlen környezetének, az úgynevezett „négyek bandájának” letartóztatásával ért véget. Következményeinek felszámolása pedig évtizedekig tartott.
De hol van már az 1970-es Peking! Még a hutungokból is csak turisztikai célokból tartottak meg néhányat mutatóba. Aki ma látogat a hallatlanul dinamikusan, impozáns ütemben modernizálódó kínai fővárosba, aki ma utazgat a turisztikai Eldorádóvá változott, nagy fogadó kapacitással rendelkező, gyönyörű és változatos országban, valószínüleg kevés nyomát látja annak, milyen volt alig 35 éve.
Pedig nem árt tudni, milyen volt a múlt, hogy megérthessük a jelent és értékelhessük a változás mélységét.
v/OGl4JGTyXwU
A mai Peking (a Lonely Planet filmje)
