Kína, az óriás

Ha valakit bekötött szemmel ültetnének fel egy repülõgépre, és csak Sanghaj (Shanghai) felett vennék le a kendõt, könnyen gondolhatná, hogy valamelyik amerikai metropolisz, mondjuk Boston vagy Chicago repülõterén fog leszállni. Sanghajban egy évtized alatt negyvennél több toronyház épült. A modern városközpont a Vu Szung (Wusong) folyó közelében nõtt ki a földbõl. Amikor tíz évvel korábban Sanghajban jártam, jószerivel még kertészetek voltak ott, ahol ma felhõkarcolók törnek az égnek. Lakosságát 16 millióra becsülik. Kínában óriási és követhetetlen a népvándorlás. Minden 0-ra végzõdõ évben tartanak népszámlálást, az 5-re végzõdõ esztendõkben csak reprezentatív mintát vesznek. A szigorú születésszabályozás ellenére 2010-ben valószínûleg 1,4 milliárd lesz ennek a gigászi országnak a lakossága.

Ha nem repülõrõl, hanem mondjuk egy ûrrepülõgéprõl néznénk alá a magasból, a legmarkánsabb ember alkotta vonás feltétlenül a kínai nagy fal lenne, hacsak a sivatag felõl a szél szárnyán érkezõ finom por el nem homályosítaná a látást. A fal teljes hosszúsága meghaladta a hatezer kilométert, Belsõ-Kínától a Sárga-tenger partjáig húzódott. Az északról várható hun támadások miatt emelték. Építésén egy-egy idõszakban mintegy háromszázezer ember, az akkori kínai birodalom lakosságának egyötöde dolgozott. A fal legrégibb részei a Krisztus elõtti V. századból valók, az egyes különálló falszakaszokat három évszázaddal késõbb kötötték össze. A régebbi falak döngölt agyagból vagy vesszõfonatok közé szórt kõzúzalékból készültek, késõbb gránittömböket és nagyméretû téglákat használtak építõanyagnak. Az egymástól 400-500 méter távolságban levõ tornyokból figyelték, feltûnnek-e támadó csapatok. Éjjel tûzzel, nappal füsttel jelezték az ellenség közeledtét. A füstoszlopok, illetve a jelzõtüzek száma a közeledõ csapatok létszámáról is informálta a katonai vezetõket. A fal tetején széles út vezetett, ezen harci szekerek, valamint élelmet, fegyvert szállító társzekerek közlekedtek. A lõrésekkel tagolt falak között öt lovas vagy tíz gyalogos harcos haladhatott egymás mellett.

Jómagam csakúgy, mint a turisták többsége, a Peking (Beijing)* közelében levõ patalingi (Badaling) szakaszt kerestem fel elõször. Emléktárgyakat árusító kereskedõk sorfala között kapaszkodtam fel a meredek hegyoldal lépcsõin, egyenmelegítõbe bújt kínai iskolások nyüzsgõ csoportjai közé szorulva. Egy milliárdos országban a hazai turisták száma is óriási, úgy tartják, nem is kínai, aki nem érinti meg a nagy falat, s ha egy külföldi nem látta a nagy falat, nem látta Kínát sem. A látogatók egy része – régi hagyományoknak hódolva – lakatot szerel a falra erõsített láncokra. Ugyanakkor a XXI. század kínai turistái Coca-Cola-reklámok között lihegnek felfelé a lépcsõkön, az egymilliárdnyi fogyasztó hatalmas piacot jelent a multinacionális cégeknek.

Pekinget viszont az nem látta, aki nem ment el a Mennyek, vagy ha úgy tetszik, az Ég templomába, amely Kína legnagyobb szentélyegyüttese. Az 1400-as évek elején épült. Nem csupán egy a számos kínai szentély közül, hanem a legfõbb lény temploma. Egy körkörös márványépítményrõl, amelyet az Ég oltárának hívnak, imádkozott a császár minden esztendõben a bõ termésért. Az Ég oltára négyszögletes alapra helyezett háromszoros körgyûrû. A régi kínaiak az Eget mindig kör alakban ábrázolták, míg a Földet négyszögletûként. A középen levõ kõlapot a császárság legszentebb pontjának tartották. Az Ég oltárához márványlépcsõk vezetnek. A hófehér lépcsõk, teraszok, pillérek a számmisztika törvényei szerint következnek egymás után. A legfelsõbb szint volt a Mennyei Birodalom szellemi központja. Ha a császár innen intézte szavait alattvalóihoz, a kiváló akusztikának köszönhetõen minden szavát hallották.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. márciusi számában olvashatják!