Csaknem mindenütt, ahol a földönkívüli értelem tudományos kutatása, vagyis SETI program folyik, ki van tűzve egy szép, színes zászló. Fekete alapon egy nagy sárga korong képviseli rajta a Napot, középen a Föld kék és Holdunk kisebb, ezüstszínű korongja látható. Ez a Föld nem hivatalos zászlaja, amely a kutatóhelyeken azt kívánja jelezni, hogy az ottani tevékenység nem valamely nemzet, hanem az emberi civilizáció egységes törekvése kozmikus kapcsolatrendszerünk megteremtése céljából.
Kezdetek: a mitológiáktól a marscsatornákig
De miért folynak egyáltalán immár 40 éve a kutatások? Mi a motivációjuk azoknak az embereknek, akik ilyen hosszú távú vállalkozásba fogtak tulajdonképpen anélkül, hogy annak sikerében biztosak lehetnének? Érdemes-e pénzt, időt és energiát ölni olyan kutatásokba, amelyeknél az sem garantálható, hogy amit keresünk, az egyáltalán létezik? A válaszhoz érdemes röviden visszatekinteni az emberek és az értelemmel bíró, nem emberi lények „kapcsolatának” immár sok ezer éves történetére. Az emberiség a kezdetektől fogva szinte mindenhol a világon úgy érezte, hogy körül van véve tőle némiképp különböző, de emberi tulajdonságokkal bíró lényekkel, amiket varázslónak, félistennek, titánnak, sellőnek, erdei manónak vagy jetinek nevezett.. Ez a hit nem kötődött semmiféle idegen égitesthez: mitológiai társaink itt a Földön laktak, legfeljebb a Föld belsejében vagy egy szent hegy tetején.
A XVII. század elején aztán Galileo Galilei volt az, aki saját szemével (illetve új távcsövével) észrevette, hogy az addig csak „égi lámpásoknak”, misztikus istenségeknek tekintett égitestek egyikén, a közeli Holdon egyértelműen hegyek, völgyek, „tengerek” és egyéb, a földi tájra jellemző alakzatok találhatók. Vagyis a Hold és talán a bolygók is lakható világok lehetnek. Ettől a pillanattól kezdve filozófiai viták tárgyát képezte, hogy élnek-e „emberek” a Naprendszer bolygóin (sőt esetleg a Napon is!). Giordano Bruno ugyan már néhány évvel Galilei felfedezése előtt beszélt a lakott univerzumról (persze csak filozófiai alapon), de mártírhalála megakadályozta, hogy e témáról bármilyen komoly vita folyhasson.
A következő századok során folytatódott bolygónk felszínének felfedezése, meghódítása, feltérképezése és megismerése. A XX. század elejére gyakorlatilag már alig maradt olyan szeglete a Földnek, amire egy felfedező kíváncsi lehetett volna. Ha léteznek az emberiségtől függetlenül kifejlődött, értelmes és technikai civilizációt alkotó „idegenek”, akkor azokat nem a Földön, hanem valamely más égitesten – de egyértelműen a Naprendszeren belül – kell és lehet keresni. A keresés azonban mindig az emberiség műszaki fejlettségének szintjén folyt. Ameddig a Földön csak optikai távcsövek léteztek, addig olyan javaslatok merültek fel, amelyek arra bíztattak, hogy építsünk a Föld felszínén olyan, egyértelműen mesterséges alakzatokat, amelyek egy másik bolygó távcsővel rendelkező „csillagászai” számára elárulnák civilizációnk létét (Carl Friedrich Gauss, Joseph Johann von Littrow és mások).
A XIX. század vége felé egyre nagyobb és hatékonyabb távcsövek fordultak a Hold és a szomszédos bolygók felé. Giovanni Schiaparelli olasz csillagász 1877-ben, amikor a Mars viszonylag közel járt a Földhöz, egyenes vonalak egész hálózatát vélte látni a bolygó felszínén, amelyeket csatornáknak nevezett el. Ahol ilyen egyenes csatornarendszer található, ott nyilván technikailag fejlett lények laknak, akik így védekeznek a szárazság ellen – vélték az újságírók és a közvélemény is. Voltak olyan csillagászok, akik szintén látták a csatornákat, mások viszont nem. 1905 körül már világszerte elfogadott ténynek tekintették, hogy a Mars lakott, és a csatornák mesterséges eredetűek. Ebben a korszakban a csillagászok csak nézték az égitesteket és lerajzolták, amit a távcsövükben láttak vagy látni véltek. A fényképezés fejlődése 
azonban forradalmasította a csillagászati megfigyeléseket is. A Marsról készült, egyre tökéletesebb felvételeken azonban nyomuk sem látszott az állítólagos csatornáknak, ezért hamarosan már csak optikai csalódásnak tekintették Schiaparelli megfigyeléseit. Ennek ellenére voltak, akik kapcsolatba akartak lépni a Marson még mindig feltételezett civilizációval. Guglielmo Marconi, a rádió egyik felfedezője vagy Nikola Tesla szerb-amerikai mérnök egyaránt megkísérelt „kozmikus rádióüzeneteket” felfogni primitív rádióvevőjével az 1920 körüli években. Az 1924-es Mars-közelség idején David Todd amerikai csillagász léggömbről akart esetleges rádióhullámokat felfogni a Mars irányából, sőt rádiójeleket is sugárzott a vörös bolygó felé – természetesen eredménytelenül.
Az űrkorszak és a SETI kutatások kezdete
Az első Szputnyik felbocsátása után alig 15 hónappal, 1959. január 2-án a Szovjetunióból elindították a Hold mellett elrepülő, majd mesterséges bolygóként Nap körüli pályára álló Lunyik-1-et. Az addigi szovjet és amerikai mesterséges holdak csak néhány száz kilométer magasságban keringtek a Föld körül, velük a rádiókapcsolatot viszonylag kis teljesítményű rádióállomások segítségével lehetett tartani. A Naprendszer mélységeibe hatoló űrszondák esetében alapvetően más volt a helyzet. Több tízmillió kilométer távolságban repülő űrszondával a kapcsolatot tartani csak óriási rádiótávcsövekkel és igen érzékeny vevőberendezésekkel lehet. A feladat megoldása lényegében hamar sikerült, egyúttal bebizonyosodott az is, hogy technikailag lehetséges a bolygók távolságáig hatoló rádió-üzenetek küldése.
Ugyanebben az évben jelent meg az első olyan tudományos cikk (Giuseppe Cocconi és Philip Morrison tanulmánya a Nature folyóiratban), amely felvetette a távoli csillagok bolygóin esetlegesen kialakult, fejlett technikával rendelkező civilizációkkal való rádiókapcsolat-felvétel gondolatát. Javasolták, hogy érzékeny földi rádiótávcsövekkel figyeljük a mikrohullámú tartományt (1 és 10 GHz között), mert ebben a hullámhossztartományban a legcsendesebb az univerzum rádió-alapzaja, tehát itt a legnagyobb a remény arra, hogy esetleg felénk irányuló, mesterséges eredetű rádiójeleket fedezzünk fel. Azt is felvetették, hogy mivel az 1,420 GHz frekvencián van a világegyetem leggyakoribb elemének, a hidrogénnek egy igen fontos színképvonala, talán feltételezhető, hogy az idegen csillagászok éppen ennek a kitüntetett frekvenciának a környékét használhatják arra, hogy nekünk üzenjenek. Arra is kitértek a cikkben, hogy érdemes lenne nagyon keskeny frekvenciasávokban beérkező mikrohullámú sugárzást keresni, mert a természet ilyet tudomásunk szerint nem produkál.
A cikk folytatását az Explorer Magazin 2009. januári számában olvashatják!
