Élménybeszámoló Varanasiból

Varanasi (Benáresz) neve a városon keresztül haladó két folyó nevéből, a Varuna és az Assi szavak összeházasításából származik, és az itt tett látogatásunk felelt meg számomra leginkább annak, amit Indiáról korábban elképzeltem.

Itt is ugyanaz a tömeg és kosz, mint máshol mindenütt, itt sem hiányoztak a buta turisták (minket is beleértve), de amikor megérkeztünk a Gangesz partjára, és ott végigtekintve a folyó mentén elterülő ghatokon megláttam a vízben közvetlenül a marhák szomszédságában megmerítkező férfiakat és nőket, úgy éreztem, megérkeztem. Ide akartam eljönni, ez az az India, amit elképzeltem, nem pedig Delhi, diplomata rendszámaival, bevásárló központjaival, hatalmas autóforgalmával. De ne szaladjunk ennyire előre…

Első utunk a városon kívül fekvő Sarnathba vezetett, ahol Buddha megvilágosodása után híres tanítását mondta el az arany középútról és a nirvánába jutásról. Itt egy őzparkban ejtette meg első beszédét néhány követőjének, és ezt a parkot nemrégen rendbe hozták, és igazi buddhista zarándokhellyé vált. A muzulmán hódításokkor a parkot, és a benne álló sztúpákat, valamint az i.e. 3. századból való, híres Ashoka oszlopát (ez India nemzeti szimbóluma négy, egymásnak háttal álló oroszlánjával, illetve az alattuk látható négy állattal, a lóval, marhával, elefánttal és oroszlánnal, míg az állatok között látható, úgynevezett Ashoka Csakrája az indiai nemzeti zászlón szerepel) lerombolták, és csupán 1835-ben kezdték el kiásni brit archeológusok.

Szintén a park mellett található egy igen színvonalas és viszonylag gazdag archeológiai múzeum, ahol főleg – de nem kizárólag – a buddhista valláshoz, illetve magához a helyhez kapcsolódó emlékek, főleg szobrok találhatók. A múzeum után mi is ellátogattunk a parkba, és ha meg nem is világosodtunk talán, nagyon élveztük a látottakat, különösen a gyönyörű, hatalmas, ősöreg fákat, és elnézegettük a magukba feledkezett buddhista zarándokokat.

Másnap, amikor ismét kocsiba ültünk, hogy megnézzük magát Varanasit is, a szállodában felbérelt sofőr, szerény angoltudásával rögtön idegenvezetőnknek is elszegődött. Elmondta, hogy mi mindent fogunk ma látni (különböző templomok, a BNU, vagyis az itteni egyetem modern épületeit stb.). Minket mindeközben igazándiból semmi más nem érdekelt, mint a Gangesz partja a ghatokkal, ott akartunk kicsit sétálni, minden más csak másodlagos fontossággal bírt ezután. Sofőrünk azt mondta, oda majd csak este vagy hajnalban menjünk, akkor vannak ugyanis az égetések, és akkor csónakkal ezt meg is lehet nézni a vízről. Miután csak nem akartuk elfogadni, hogy az legyen a program, amit ő akar, és nem az, amit mi, végül gyorsan megnéztünk egy teljesen érdektelen templomot, aminek egyetlen különlegessége, hogy látható benne India háromdimenziós domborzati térképe. Aztán elmentünk egy másik, ősibb hindu templomhoz, de ez sem volt különösebben érdekes, mivel minden fehérbőrűt felzavartak a tetőre, onnan megleshettük, hogy mi is zajlik benn a templomban, hogyan visznek a hívek adományokat, de magában a templomban nem nézhettünk körül. Miután megbeszéltük sofőrünkkel, hogy mikorra jöjjön vissza értünk, nekivágtunk a nagy indiai valóságnak… (Valószínűleg ő közben nagyon izgult, hogy majd időben visszaérjünk, és ne tűnjünk el, mert egyrészt úgy érezhette, hogy az ő felelőssége a biztonságunk, másrészt csak négy órára béreltük az autót, és neki utána mennie kellett a következő megbízásra. Viszont nemet sem mert mondani, hiszen az itt Indiában nem nagyon működik. Azt hiszem, az egész társadalomra jellemző, hogy borzasztóan konfliktuskerülők. Ami persze csak még több konfliktushoz vezet, mert ahelyett, hogy valamire nemet mondanának, vagy beismernék, hogy nem tudják a választ, ezt elkerülik, és sokkal több a félreértés, bosszúság.)

Használható térkép vagy segítség nélkül (azt gondoltuk, felfogadunk majd valamilyen csekély összegért egy embert, aki kivezet minket a vízparthoz, de senki nem jelentkezett erre a hősi feladatra) nekivágtunk Varanasi utcáinak, és keskeny sikátorokon, széles, forgalmas utakon végül úgy jutottunk el a Gangeszhez, hogy sokkal több érdekes arcot és élethelyzetet láttunk, mint útjaink során bármikor máskor. Mikor kijutottunk a ghatokhoz végre, perzselően sütött a nap, mindannyian jócskán megizzadtunk (november közepén járunk), talán ez is hozzáadott az igazi indiai élményhez.

A ghat szó tulajdonképpeni jelentése lépcsős vagy lejtős lejárat a vízpartra, amit elsősorban fürdőzéshez használnak. A Varanasiban található ghatok egy hét kilométer hosszú partszakasz, ahol egymást érik ezek a lejáratok. Vannak köztük kisebbek, nagyobbak, és a tévhittel ellentétben csupán néhány kiemelt ghatot használnak halottégetésre. Mindegyiknek saját neve van, amelyek általában, de nem kizárólagosan különböző istenek nevéből erednek, de néha elég nehéz volt kitalálni, most éppen hol is járunk, mert nem mindenütt volt kiírva az adott ghat neve. Annak ellenére mindmáig kb. 60000 a városban élő, vagy ide látogató vallásos hindu merítkezik meg a folyóban naponta. Ráadásul a vízbe harminc szennyvízcsatorna önti folyamatosan koszos vizét, és a vízben található kólibaktériumok száma másfél millió/100 ml, míg a fürdőzéshez megengedett mennyiség a kevesebb, mint 500/100 ml. Szerencsére éppen nem volt semmilyen nagy esemény, így nem fürdőztek tömegek a vízben, se a parton nem kellett kerülgetnünk senkit, csupán néhány gyerek talált meg minket, hogy megpróbáljon eladni valamilyen nagy szerencsét hozó tárgyat.

Miután ekkora élmény volt a nappali látogatás a vízparton, majdnem ugyanekkora csalódás volt az esti látogatás, amit szintén a szálloda utazási irodáján keresztül szerveztek meg nekünk. Bérelt kocsi vitt el minket egy parkolóig, ahonnan a csónak vezetője kísért el minket a zsúfolt éjszakai piacon keresztül a vízpartra. Másfél órás utat ígért, ami kicsit aggasztott is minket, hiszen a gyerkőcnek időben ágyba kellett kerülnie, hogy ne legyen nagyon nyűgös. Mikor aztán kiderült, hogy csak egy rövid szakaszon visz minket fel s alá a csónak, illetve távolról megmutat egy halottégető ghatot szertartásostul, majd egy esti ceremóniát, ami a vízparton zajlik, úgy kellett rábeszélnünk csónakosunkat, hogy nekünk köszönjük ez elég volt, mi már mennénk haza, ő igazán tisztességesen meg akart dolgozni a pénzéért.

Nagyon vegyes érzelmek ébredtek mindannyiunkban az esti csónakázás kapcsán. Egymást érték a kisebb-nagyobb ladikokban ringatódzó turisták, akik mind odaözönlöttek, hogy megnézzék a temetési szertartást, és bár minket is figyelmeztetett a csónakos idegenvezető, hogy ezen a ponton túl már nem illik fotózni, még jócskán láttuk mások vakuit villogni. Vajon nekünk hogy esne, ha ismerőseink, szeretteink temetésén idegenek hada leskelődne és fotózna csak azért, mert náluk másképp szokás búcsúzni a halottaktól? Engem az érintett különösen érzékenyen, amikor a csónakos, a gondolom előre betanult, időnként mégis igazán nehezen érthető magyarázatában, amely a temetés menetéről szólt, azt fejtegette hosszasan, hogy ha egy várandós nő hal meg, akkor az égetéskor a csípőtájéka ég a legnehezebben, leglassabban. Mindezt úgy, hogy én már a nyolcadik hónapban jártam, tehát igencsak feltűnő volt áldott állapotom. Utunk mégis jó hangulatban ért véget, mert a visszafelé úton egy ruházati cikkeket árusító boltban megláttunk a bolt közepén békésen feküdni egy tehenet, így az igazi India élmény még teljesebbé válhatott.