A Szent Folyó nyomában III.

Indiáról szóló cikksorozatunk befejező részében Varanasiról, a világ egyik legrébbi és India legszentebb településéről olvashatnak.

A város a Világ egyik legrégebbi települése, már időszámításunk előtt is létezett, ami meg is látszik az óváros házainak düledező falairól. A magas házakat közel építették egymáshoz, hogy árnyékuk némi hűvössel szolgáljon a girbegurba sikátorok utcáin a perzselő Nap sugarai ellen. 

Hinduk ezrei zarándokolnak el India legszentebb városába minden évben. Varanasiban meghalni egy hindu számára egyet jelent a Nirvánába jutni. Halottasházakból nincs hiány és az utcákon sétáló beteg, nyomorék emberekből sem. Első utam a folyóhoz vezet, hogy saját szememmel láthassam az eddig csak fotókról ismert benáreszi lépcsőket. A gátakhoz érve rögtön belefutok egy halottégetésbe. Hét hindu földi maradványait helyezték máglyákra, hogy elhamvasszák a parton. Naponta 300 halottat égetnek az erre használt két gátnál, huszonnégy órában. A folyóhoz legközelebbi máglyákon az érinthetetleneket hamvasztják, a többieket egyre feljebb, kaszttól függően. Minél több pénze volt az elhunytnak, annál nagyobb mennyiségű fát használnak a máglya felépítéséhez.. Ha azonban szegény vagy nincstelen volt, akkor az elektromos hamvasztóba kerül a tetem, mivel az jelentősen olcsóbb és gyorsabb eljárás. Fehér lepellel takarják le a férfiakat, arannyal az idős nőket és pirossal a fiatal lányokat. Gyermeket, terhes nőt, Szadut (India szent embereit), kígyómarás általi halottat (Shiva jele) és leprásokat a vallás szerinte nem szabad elégetni, hozzájuk köveket kötnek és a folyó közepébe dobják. Gyakran rosszul kötik meg a kötelet, ezért a test kiszabadul és felúszik a víz felszínére. Ha a város felőli oldalon vetődik partra, akkor újra bebugyolálják és visszadobják a folyóba, ha azonban a másik oldalra veti a víz, akkor a tetemet sorsára hagyják a parton.

A folyón számtalan zarándokokkal és turistákkal teli csónak úszik fel s alá, hogy utasaiknak a vízből mutathassák meg Varanasi ámulatba ejtő látványát. Egyik alkalommal áthajóztam a folyó túloldalára egy rövid sétára. A homokban elhunytak ruhái, emléktárgyai hevernek szanaszét, köztük oszladozó tetemekkel és csontig lerágott végtagmaradványokkal. Mellettük halászok válogatják ki hálójukból a kifogott halakat, amibe néha belekerül egy-egy víz alatt bomladozó test is. A hinduk számára mindez természetes, mivel a folyó szent, ezért minden, ami abban található szentnek számít. A tetemek mellett nők-férfiak mártóznak zavartalanul a vízben, hogy megszabaduljanak bűneiktől, kikerüljenek a lét körforgásából és a Nirvánába jussanak. 

Az egyik halottégető gátnál láttam egy férfit, aki egy apró, élettelen testet tartott a kezében.  Elhozta gyermekének földi maradványait, hogy feláldozza a Szent Gangesznek.  A földre térdelve először imát mondott, majd meglocsolta a testet vízzel és fehér lepelbe, kövek közé bugyolálta. Egy 12 év körüli fiú behajózott vele a folyó közepébe, ahol az apa egy határozott mozdulattal beledobta gyermekét a vízbe. Nem akartam sokat gondolkodni rajta, mit érezhetett a férfi akkor. Nők nem vehetnek részt ezeken a szertartásokon, mert ha valaki sír a szertartáson, akkor halottja nem kerülhet a Nirvanaba.

Pooja, áldozati szertartás. Minden este megrendezik a folyó két gátjánál. A zarándokok a partról és a vízen lehorgonyzott hajóikból nézik végig az eseményt. Egyik sétám alkalmával egy sötét sikátorban ijedten ugrok félre, amikor hirtelen egy kosárból kiemelkedve, tenyérnyi nagyságú kobrafej néz velem farkasszemet. Egy tíz év körüli fiú furulyázik mellette, hihetetlen látni, mintha az Ezeregy Éjszaka Meséiből lépett volna elő. A következő sarkon befordulva ismét félre kell ugranom, itt férfiak sietnek le a vízhez, vállukon aranyszínű lepellel letakart tetemet cipelve. Kicsit arrébb egy embermagasságú bika foglalja el teljes szélességében az utcát, lehetetlen lenne elférni mellette, az emberek inkább kerülnek egyet, minthogy a szent állatot megzavarják. 

A város mondhatni az utcán él. A hajók kapitányai a hajójukon alszanak, a gátak árnyékos részeiben öregek hűsölnek, jógik végzik nyakatekert mutatványaikat, és ha leszáll az este, pooja szertartásokat tartanak, ahol áldozatot ajánlanak fel a Szent Folyónak, Shivának és a Világbékéért. Varanasi városában kétségtelenül zajlik az élet – és a halál. A városlakók büszkék otthonukra, a Hinduk pedig végső uticéluknak tekintik. Halottat feltámasztó csodát ugyan nem láttam, de csodálatra méltónak tartom a hinduk hitét a folyó spirituális erejében. A születéstől kezdve a halálig végig kíséri az emberek életét a Gangesz, szent vizével reményt, gyógyulást és megtisztulást nyújtva a zarándokok számára.