Gubbio - Az őrültek városa, a három szent fesztiválja

Ez bizony nem költői túlzás, nem is szenzációhajhász kijelentés, az olasz kisváros lakói saját maguk nevezik így Gubbiót. Miután három napot töltöttünk ott, határozottan állíthatjuk, igazuk van. Hogy mi is történik a városkában? Mik ezek a faszobrok, és miért rohangálnak velük az emberekkel teli utcákon? Ezek a kérdések mocorogtak bennünk, amikor a Festa dei Cerire készültünk.

Gubbio Közép-Olaszországban található, 80 kilométerre az Adriai tengertől és 220 kilométerre Rómától. Az év 364 napján teljesen átlagos, nyugodt, békés kisváros szűk utcákkal, helyes kávézókkal és kedves, vidám emberekkel. A Ceri napján azonban mindenki megőrül! Egyenruhába öltözik a nép, és az egyhónapostól a 99 éves korúig az utcán hömpölyög. Olyannyira nem túlzás ez, hogy kísérőnk, Ubaldo (a városban ez a legnépszerűbb férfinév – hamarosan kiderül, hogy miért) szerint sokan már az anyaméhben megtapasztalják a Ceri hangulatát. Az ünnep alatt a távoli rokonok is Gubbióba látogatnak, zajlik a sütés-főzés, közös vacsoráktól hangos ez a pár nap.
A fesztivál előtti este érkezünk 13 órás autózás után, és azonnal faggatni is kezdjük Ubaldót és magyar feleségét Tündét, hogy mi is ez az egész. Egymás szavába vágva mesélnek, zsong a fejünk az adatoktól, nevektől, információktól, de érezzük, hogy úgyis csak másnap kapunk minden kérdésre választ.

A Festa dei Ceri az egyik legrégebbi olasz fesztivál, ezért nehéz pontosan meghatározni az eredetét. Egyrészt keresztény, másrészt pogány hagyományok őrzésével magyarázzák a keletkezését. Az inkább hipotetikusnak tartott pogány értelmezés szerint a Ceri egy ókori, Ceres istennő kultuszával összeköthető fesztivál folytatása, a keresztény vonalat viszont írásos dokumentumok is alátámasztják: Gubbióban 1160 óta minden május 15-én Szent Ubaldo halálára emlékeznek. A város egykori püspöke, későbbi védőszentje a mai napig a Ceri főszereplője. Eleinte gyertyás körmenettel tisztelegtek a püspök nagysága előtt. A felvonulók végigjárták a város utcáit, majd az Ingino-hegyet megmászva a Szent Ubaldo Bazilikához értek, ahol 1194 óta a mai napig a püspök bebalzsamozott teste fekszik egy üvegkoporsóban.
A középkorban olyan különös jelentősége volt ennek az ünnepnek, hogy aki ezen a napon valamilyen bűnt követett el, az másnap feloldozást, amnesztiát kapott. Ma ez már természetesen nem így működik, de fennmaradt egy szófordulat, miszerint ha valaki bosszús egy ismerősére, csak ennyit mond: „Majd a Cerin találkozunk”. Ez annyit jelent, hogy „majd a Ceri napján jól beütök a két füled közé, másnap úgyis felmentést kapok a bűnöm alól.”

Az útvonal viszont 2009-ben is ugyanaz, mint több száz éve, de a gyertyákat a XIX. század végén többméteres faoszlopok váltották fel (a cero szó viaszgyertyát jelentett). Mindegyik oszlop tetején egy-egy szent figurája utazik: Szent Ubaldo, Szent György és Szent Antal. A sorrend rendkívül fontos, kizárt dolog, hogy valamelyik szent megelőzze a másikat a futam során. Bár a képek és a hangulat alapján meglepő a kijelentés: a Festa dei Ceri mégsem egy verseny. A célja, hogy a három szobrot a három különböző csapat, minél gyorsabban végigvigye a városon, majd naplementéig feljussanak vele a Szent Ubaldo bazilikába. Ha az első cero ledől, a másik kettőnek meg kell állnia. Ha a második dől le, akkor a harmadik vár, míg a hierarchia alján lévő harmadik cero ledőlése esetén a másik kettő rá se bagózik, vígan haladnak tovább.

A futam komoly szervezést igényel, hiszen a nehéz szobrokat 12-16 ember viszi, sőt egy-egy szakasz közben váltják is egymást a ceraiolók úgy, hogy közben a cerót nem teszik le. Figyelni kell arra, hogy egyforma magas emberek legyenek egyszerre beosztva, hiszen fontos, hogy a szobor egyensúlyban maradjon, különben futás közben az öt méter magas építmény könnyen ledőlhet, és maga alá temetheti a nézelődőket. Ubaldo mesélte, hogy óriási megtiszteltetés, ha valaki viheti a cerót, de természetesen egyben komoly kihívást is jelent. Megkönnyezte azt a napot, amikor utoljára volt hivatalosan a sárga csapat tagja, mert számára az elmúlást jelentette. De persze most sem bírja ki, és az utolsó, azaz a legnehezebb, meredek részen beszáll egy hosszú szakaszon a cipekedésbe. Ubaldo felesége, Tünde (aki csak messziről szereti nézni a Cerit, de nagyon szereti Gubbiót és az olaszokat) meg is jegyzi, hogy a gubbióiak annyira fanatikusak, hogy meg is halnának a Ceri alatt. A nap végére mi is tudjuk, hogy cseppet sem túlzott.

Délelőtt a ceraiolók ünnepélyes felvonulásával kezdődnek az események: a három csapat sárga, kék és fekete seregként végigjárja a belvárost a capodiecikkel (Hárman vannak, mindegyik egy-egy ceróért és így magáért a versenyért felel. Ők indítják el a futást, emelik fel elsőként a cerót, majd rendezik el a csapattagokat, döntik el, hogy mikor kit cserélnek le a ceraiolók közül.) az élen meg-megszakítva a zenészek tömege által. Ezután következik az egyik leglátványosabb rész, a cerók felállítása.
A város főterén gyűlik össze a tömeg, az ablakokból és a falakról is fürtökben lógnak az emberek, mindenki látni akar mindent. Mindenhol kamerák és fotósok, a helyi tévé pedig élőben közvetíti az eseményeket. A szó szoros értelmében egy gombostűt sem lehet elejteni, Huby (fotós kollégám) a tömeg közepén állva készül képeket készíteni, az övtáskájába tette korábban a pótelemeket, hogy szükség esetén gyorsan ki tudja cserélni őket. Az emberek azonban annyira szorosan állnak körülötte, hogy a derekáig sem tud lenyúlni, így az elemekhez nem is jut hozzá.

A Palazzo dei Consoliban gyülekeznek a ceraiolók a cerók társaságában, és várják a jelet az indulásra. Először a polgármester érkezik meg dobosok kíséretében, a lépcső alján találkozik Gubbio püspökével, aki megáldja a város kulcsait. Ezeket a polgármester átadja a két kapitánynak, jelképesen rájuk bízva a várost erre a napra. Ezután harangszó kíséretében kinyílik a Palazzo dei Consoli kapuja, és a csapatok a vállukon viszik le a cerókat a tömegbe. Az élükön a capodiecik haladnak, utánuk korsókat hoznak. Eközben a cerók talapzatát felállítják a tömegben, és az érkező faszobrokat egy ékkel hozzárögzítik. A három capodieci felmászik a még vízszintesben pihenő cerók tövébe, a korsókból vizes bort locsolnak a szobor alján lévő tartókra, hogy könnyebben csússzon az ék. Újabb harangozás a jele annak, hogy a három kapitány háromszor meglengesse a korsóját, majd azt az éljenző tömegbe dobja. A korsók egyenként nyomnak vagy hat-nyolc kilót, ezért ez a művelet egy kissé veszélyes, mégsem sérül meg senki. (Később mindenki a cserepeket szedegeti, mintha igazgyöngyök volnának, ezek ugyanis értékes ereklyének számítanak.) Ekkor a kapitányok a levegőbe vetik magukat, és a csapat tagjai segítségével felállítják a cerókat, majd őrült rohanásba kezdenek a tér közepén felállított zászlórúd körül. Háromszor megkerülik, majd elindulnak a város különböző pontjai felé, ahol az otthon maradottaknak és az időseknek bemutatják a cerókat.

Délután kettőkor a Palazzo dei Consoliban együtt ebédelnek a csapatok és a város díszvendégei. Fergeteges fiesta ez olasz módra. Hétfogásos ebéd tengeri herkentyűkből, a több száz embernek tucatnyi pincér szolgálja fel az ételt, pörgős tempóban lavíroznak a hosszú asztalok között, ahol gyakorlatilag semmi hely sincs. Két fogás között a zenekar helyi indulókat játszik, sőt egyszer az olasz himnusz is elhangzik. A zenére egy idő után már az asztalokon is táncolnak az emberek, és mindenki a vászonszalvétáját lobogtatja. Ellenállhatatlan az olaszok vidámsága és életszeretete, egy idő után mi is átvesszük a hangulatot, tapsolunk, éljenzünk, hangosan nevetünk. Pedig a java még hátravan: csak hat órakor kezdődik a futam.

A délelőtti tapasztalatok alapján meg sem próbálunk a tömegből fotózni, inkább megkérjük Ubaldót, hogy szerezzen nekünk helyet valahol a magasban. Egy orosz tévéstábbal osztozunk egy teraszon, ami tökéletes megfigyelőhelynek tűnik . Nem sokat tévedünk, de azért igen jó hasznát vennénk egy visszacsévélés gombnak. A hárommázsás cerók ugyanis őrült sebességgel haladnak át az alattunk lévő kis téren, a ceraiolók az olimpiai váltófutó csapatokat megszégyenítő módon cserélnek, és már ott sincsenek. Pislogni sincs időnk, főleg, hogy közben a fényképezőgép exponáló gombját is nyomjuk, szó szerint gyorstüzelünk.
Mindezt azonban megelőzte egy felvonulás, amin a város püspöke egy Szent Ubaldo ereklyét hordott körbe, amit mindenki meg akart csókolni vagy legalábbis megérinteni. A cerók érkezését lovas harsonások jelzik, a tömeg ekkor izgatottan mozgolódni kezd. A jó helyekért többször össze is verekednek az emberek a csapatokon belül. Nagy izgalom és megtiszteltetés a cerót vinni, de nagy felelősség is: ha ledől a szobor, az bizony szégyen. Ez pedig súlyos terhet rak a csapattagok vállára, amin sokan alkohollal próbálnak könnyíteni. Így aztán pattanásig feszül a légkör, és a legkisebb nézeteltérésnek is hamar pofon lesz a vége. Amikor megjelennek a faszobrok, mindenki óriási ovációban tör ki, szinte felrobban a tér, mintha egy vadászgép alacsonyan szállna át felettünk. Aztán a hatalmas tömeg felfoghatatlan ügyességgel és fegyelmezettséggel valahogy szétnyílik utat engedve a ceróknak. Ubaldótól megtudjuk, hogy a következő szakasz az egyik legnehezebb, a lejtős utcán több száz métert kell egyszerre megtenni a szobrokkal, a végén már se nem lát, se nem hall az ember. Az utca végén pihenő van, majd következik az újabb kihívás: fel a hegyre.

Mi ezt az utat az oroszokkal együtt kisbusszal tesszük meg megelőzve így a csapatokat, majd fenn a hegyen várjuk be a cerók érkezését. Újabb taktikai megbeszélés után úgy döntünk, hogy Huby a bazilika előtti kis téren található kút tetejéről fog fotózni. A következő egy órát 15 ember társaságában tölti a körülbelül másfél négyzetméteres kút tetején egyensúlyozva. Én a térhez vezető kapu előtt helyezkedek el. Szinte lehetetlen feladat jó helyet találni, a falakon, a fák ágain ülnek az emberek, a tömegbe bemenni képtelenség. Egy kerítés mögött táborozok le, és a cerók érkezéséig végignézek pár verekedést. Alattam a mentősöknek berendezett kis helyiség. Több hordágy és rengeteg kötszer társaságában felkészülten várják a sebesülteket, ám valahogy mégis alig akad dolguk. Pedig az emberek csak gyűlnek, gyűlnek, és amikor már azt gondolom, hogy ide egy papírsárkányt se lehetne beékelni, megjelennek a cerókat megelőző lovasok, és ismét szétnyílik a tömeg utat engedve nekik. A kapuhoz – természetesen – Szent Ubaldo érkezik elsőként, a legutolsó pár métert már fekve teszi meg a szobor, mert a templomtérre vezető kapun nem férne be másképp. Szent Ubaldót beviszik, és a kút körül – ahol ugye Huby tizenötöd magával kucorog – futnak vele tovább. A kapu közben bezárul, Szent Györgynek és Szent Antalnak várnia kell.
Itt is lezajlik egy kis színjáték: előadják, hogy ők bizony be tudtak volna jönni a kapun, még mielőtt bezárták volna. Bent pedig hangosan örül a tömeg, hogy sikerült bezárni a kaput, mielőtt a másik két csapat is bejutott volna rajta. Valójában bármi is történik, nekik várniuk kell, még ha annyira nyitva is marad a kapu egy kis időre, hogy be tudnának slisszolni. Ennek ellenére se jönnek be, mert az égbekiáltó szentségtörés lenne. Ők majd csak akkor léphetnek át a kapun, amikor Szent Ubaldo áthaladt a bazilika legbelső ajtaján is.
Érdekes, hogy minden mozzanatot úgy megünnepel a tömeg, mintha nem tudnák egészen pontosan előre, hogy mikor mi fog történni. Végül a második két szobor is bebocsátást nyer, körbeszaladnak velük is a kút és Huby körül. Ezután a Szent Ubaldo Bazilikában helyezik el őket is. Itt várnak egy évet a következő Festa dei Ceri napjáig.

A városban még napokig, sőt hetekig mindenki a cerókról beszél. Tündééknél este attól hangos az asztal, hogy tökéletes futam volt az idei, egyik cero sem borult le, sőt az újságok másnap ezt öles betűkkel közlik a címlapon. Az egész ünnepségnek, a készülődésnek, és a végkicsengésnek teljességgel leírhatatlan a hangulata.
Az olaszok tudnak élni, de hogy valójában mennyire, azt csak megtapasztalni lehet, a külföldiekre is átragad az a hév, ahogy ennek a népnek a fiai bele tudják vetni magukat az eseményekbe. De ehhez ott kell lenni! Mindenesetre azzal köszönünk el, hogy bár nálunk nincs ekkora pezsgés, és a busók menetét gyorsaságban össze se lehet hasonlítani a Cerivel, mégis szívesen látjuk őket vendégül a mohácsi busójáráson.