A viharvadász

„Ha elszabadul egek pokla, George Kourounis táncát ropja!” – járja a mondás Kanadában. A vélemények megoszlanak róla. Kanada természetfilm-rajongóinak egy része azt gondolja, kedvencük, „Georgie Boy”, a világ legjobb állását találta fel önmagának. 

A másik fele biztos abban, hogy George Kourounis egy totálkáros őrült. Amit csinál, az egy tisztes polgár számára maga a lázálom. Az emberek ülnek a tévé előtt s azt hajtogatják: „Te jó ég, mily szerencse, hogy ez nem én vagyok!”

 A felnőtt George Kouronis visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a kanadai születésű, görög felmenőkkel rendelkező kisfiút elbűvölték az Öt-tó vidékéről Quebec tartomány fölé nyomuló időjárásfrontok, a szülővárosa, Hull egén csapkodó villámok. Amikor pajtásai fedezék alá menekültek, „Georgie Boy” a leszakadó felhők alá rohant és széttárta a karjait.  „Magam sem tudom miért, olyankor erősnek, hatalmasnak, sőt, boldognak éreztem magam.” 

Napjainkban George Kourounis a világ legismertebb viharvadásza, a népszerű Dühös Bolygó (Angry Planet) televíziós sorozat rendezője és operatőre. Ő az a személy, aki újra és újra, nézőinek szeme láttára lépi át azt a vonalat, mely mögött a XXI. század felfedezői számára még fennmaradt kihívások lapulnak. A nagyközönség fotelból szemléli a globális érdeklődést kiváltó katasztrófát, mialatt George megéli élete nagy kalandját ugyanazon trópusi ciklon „szemében”.

– „2005-ben, a Katrina hurrikán idején a Mississippi állambeli Gulfport városában tartózkodtam, Biloxi és New Orleans között félúton.” – írja a honlapján. – „Mintha nyolc órán keresztül egy működő turmixgépben lettem volna bezárva. A vihar hajnal előtt csapott le a tengerpartra, s mire reggel lett, a fokozatosan erősödő szél szökőárrá korbácsolta a tengert. Szemét és elszabadult tárgyak rajai röpködtek körülöttem. Egy háromméteres bádoglemez úgy pörgött fölöttem, mint egy helikopter rotorja, mialatt az útestből felszakadt aszfalt és ködarabok kiütötték az autók ablakait. Behajózásra váró konténerek dominóként döntötték le egymást, a tengerár kisebb hajókat a partvonaltól félmérföldnyire sodort a szárazra. A teljes pusztulás szemtanúja voltam a Mississippi-öböl mentén. Még ma is hihetetlennek tűnik előttem a kép…”

Amúgy a videó klipet figyelve, egyetértünk. George hajmeresztő dokumentfilmjei láttán azzal a bizonyos vonal átlépésével mintha egy icipicit magunk is kikerülnénk kényelmi zónánkból. Borzongunk, ám valljuk be: jól esően.  A plakátarcú „Georgie Boy” megtette helyettünk a munka dandárját.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2009. szeptemberi számában olvashatják!