Jégtörőnket, az SA Agulhast a délkeleti passzát alig észrevehetően jobbra dönti, sötétbevesző orra lágyan bólintgat az éj tengerén. A nyitott ablaknál állok, a menetszél meleg ujjaival az arcomat cirógatja.

Balira érkezésemmel tulajdonképpen egy baráti meghívásnak tettem eleget, így nem volt szükségem a már megszokott expedíciós felszerelésem. Már a reptéren is egy hatalmas mosoly várt – a vidám ábrázat tulajdonosa Madi volt, a sofőr, aki „mindent elintéz”.

Meg voltam győződve róla, hogy Nigel Pickford könyvét, az Elsüllyedt hajók és kincsek atlaszát kamasz fiúk lapozgatják. Fejük fölé álmodják a halálfejes vitorlát, állukra a még nagyon távoli, durva borostát, és elképzelik, ahogyan rumgőzös leheletű kalózként gazdag kereskedőhajókat fosztogatnak.

Az űrből nézve földünk egy gyönyörű kék köntösbe burkolózott bolygó, ahol a kontinensek eltörpülnek az őket körülölelő hatalmas óceánok mellett. A víz nyújtott otthont az első élőlényeknek a földön, és a földi életformák 80 %-át ma is az óceánok hullámai takarják, állandó pulzálásukkal tartva fenn a természetes erők körforgását.

Hegyen sétálni a bolondok gyönyörűsége – vallja egy tibeti közmondás. De nemcsak Tibetben vágynak erre az emberek, hanem kis hazánk fiai is. Bolondok? Aki állt már hegy tetején, az nem tartja bolondnak azt, aki hegyre vágyik.