Bali

A balinéz emberek egy ideje már nem csak az isteneiknek lejtik táncaikat. Míg korábban csak a szertartásokon volt lehetséges táncra perdülni, ma már a kíváncsi turistáknak is tartanak bemutatót.
Hiába, a turizmus a hetvenes évek óta a legfontosabb bevételi forrás a szigeten. De azért van még mit felfedezni.

A 2002-es robbantások óta az turisztikai iparág már majdnem teljesen visszanyerte lendületét, és mintegy 13%-os növekedést produkált Indonéziában. Ez fõként Bali szigetére érkezõ, japán, ausztrál, szingapúri és brit turistáknak köszönhetõ. Sokan közülük - ahogy James, a brit üzletember is mondja - csak pihenni jönnek Balira. Az édes semmittevés amúgy jellemzõ tulajdonsága a tehetõsebb utazóknak, mert a kiadós sétákon és a laza golfmérkõzéseken kívül, nem igazán keresik a kalandokat a szigeten. Ám Bali, meglepõ módon nem egy tipikus „semmittevõs” sziget. Feltérképezni Balit, és megérteni a szigorú társadalmi rendet, már maga egy kaland. Képzeljünk el egy 2 milliós, nagyrészt hindu lakosságot, akik Indiához hasonlóan négy kasztra oszlanak. A Brahmana, a vallási vezetõk csoportja, Ksatria a királyi családé és a nemeseké, Wesia a dolgozóké és Sudra pedig az átlagembereké. Ezek a társadalmi rétegek a nevük alapján felismerhetõk: a legtöbb Brahmana férfi neve „Ida Bagus” a nõkké pedig „Ida Ayu” elõtaggal kezdõdik. A hagyományok szerint az elsõ gyermek neve a családban mindig „Wayan” vagy „Gede” lesz, a másodiké „Made”, a harmadiké „Nyoman” a negyediké pedig „Ketut”. A családok nem szoktak négynél több gyereket vállalni, de ha mégis, akkor az ötödik gyermek neve megint Wayan lesz és így tovább. Balin nincsenek családnevek, de mióta az Indonéz kormány foganatosította a családellenõrzõ programot, miszerint egy famíliában nem lehet kettõnél több gyermek, elképzelhetõ, hogy a közeljövõben nem lesz több Nyoman és Ketut. Az a vicces, hogyha „Hey Wayan”-t kiáltasz az utcán, biztosan legalább húszan odafordulnak.

A kasztrendszernek nem is annyira a hétköznapokban van jelentõsége, mintsem inkább a vallási ünnepekkor. A Pura Basakih templomkertjében például minden kasztnak megvan a saját temploma, plusz egy, az Alkonyat Temploma, ahova a szertartások után a társadalmi rangoktól függetlenül mindnyájan összegyûlnek. Mi, a turisták kasztjából valók, igazán nem akartunk feltûnõek lenni. Meghúzódunk, és mint a gyerekek a bábszínházban, izgatottan várunk a ceremóniára. A fõpap egy érces hangú marokcsengõvel kezdi adni a ritmust, a xilofonhoz hasonló ütõs hangszerek pedig lassan, folyamatosan bekapcsolódnak. Hitük szerint ezek a túlvilági dallamok, a gilinggalangolás, a monoton bim-bammolás arra csábítja a szellemeket, hogy beköltözzenek a táncos testébe, aki egy idõ után ettõl teljes transzba esik. A táncos egy egészalakos bábumaszkot visel, és mûvészi kézmozdulatokkal, színészi tehetséggel játssza el a tanmeséket.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2005. októberi számában olvashatják!