Harangszó a világ végén

Jégtörőnket, az SA Agulhast a délkeleti passzát alig észrevehetően jobbra dönti, sötétbevesző orra lágyan bólintgat az éj tengerén. A nyitott ablaknál állok, a menetszél meleg ujjaival az arcomat cirógatja. Fokföld már csak egy kicsiny folt a radaron, aztán az is eltűnik. Megjelölöm pozíciónkat a térképen. Még 2700 kilométer TdC, azaz Tristan da Cunha szigete. Pontosan ötnapi hajóút.

Nos, ha van igazán Isten háta mögött hely, akkor Tristan az. Apró falvacskáját, Edinburgh of the Seven Seas-t egyenesen a világ legelhagyatottabb településeként tartják számon. A legközelebb eső lakott világot Szent Ilona szigete jeleni, de ez is 2300 kilométerre, északra csücsül az óceán közepén. Az éter hullámain naponta többször beszélgetek Andyvel, TdC rádiósával. Jellegzetes londoni kiejtése van, de néha olyan kifejezéseket használ, amelyeket egyáltalán nem értek. Amikor visszakérdezek, felnevet. „Tudod, mi leragadtunk a Viktória-korabeli időkben, és használjuk az idevetődött kalózok, bálnavadászok nyelvi fordulatait is.” Andy a rádiósszoba falán lévő térképen rögzíti napi pozíciónkat, s esténként tájékoztatja a kormányzót a helyzetünkről. Tristan da Cunha életében az SA Agulhas évenkénti érkezése számít a legnagyobb eseménynek. A hajó hombárjai rejtik mindazon árut, melyre a telepeseknek szüksége van a túléléshez a következő látogatásig. A rakomány, mely kétezer tonnára rúg, részben az Egyesült Királyság hozzájárulása a fennhatósága alá tartozó sziget ellátásához, részben az ott élők egyéni rendelései.

Az első tiszteletkör
Szabad szemmel a 2000 méter magas vulkáni kúp fölött csüngő felhőkalapot pillantjuk meg először. Garyék előkészítik a helikoptert a felszállásra, miközben az általunk csak Old See Salt-nak – Öreg Tengeri Sónak – szólított kapitány teljes díszben a hídon sétálgat. Tristántól öt mérföldre lelassítunk, és Rory, az első tiszt átveszi a parancsnokságot. Mivel a parányi kikötő nem alkalmas a jégtörő fogadására, az érkezésnek sajátos szertartása alakult ki az évek folyamán. Mielőtt a hajó partközelbe érne, a kapitány átrepül a szigetre és tiszteletét teszi a korona által kinevezett kormányzónál.

Gary egy igazi cowboy fordulóval húz el „Hét Tenger Edinburgh-je” fölött. A leszállóhelyet jelölő T-betű a temető melletti marhalegelő közepén van. Mialatt ereszkedünk, mezítlábas sihederek a méteres kőkerítés sarkaiba terelik a teheneket. A kormányzó, Roger Perry öltönyben, nyakkendőben várakozik a temető bejáratánál, vele van felesége, mindenki Shirley nénje is. A kapitány és a kormányzó régi jóbarátok. Roger Perry civilben nemzetközileg ismert zoológus, hosszú évekkel ezelőtt találkoztak a Galapágos-expedíciók egyikén. Kiugrom a Juliet Alphából, a házaspár pedig bemászik az Öreg mellé. Old See Salt még körbeviszi a kormányzót a sziget fölött, hogy az felmérhesse a hosszú téli viharok által okozott esetleges károkat a szárazlábbal megközelíthetetlen déli oldalon.

Miért pont TdC?
Fél mérföldnyire horgonyzunk a partoktól. Alkonyatkor Andy, a rádiós kihasználja a csendes időt, s motoros bárkájával átpöfög hozzánk. A hajó bárpultjánál, az ablak mellett ülünk, isszuk a lassú köröket. Tekintetünk Edinburgh csillagszerűen vibráló fényein nyugszik. A szigetről és lakóiról beszélgetünk. Arról a majd kétszáz éve összezárt embercsoportról, ahol mindenki mindenkinek másod unokatestvére, s ahol napjainkig is csak a hét alapító atya családnevét viselik a telepesek: Glass, a tüzérkáplár, Swain, akinek a haldokló Nelson roskadt karjaiba Trafalgárnál, Green, a holland vitorlamester, Hagan és Rogers, amerikai bálnavadászok, és végül a hajótöröttek, az olasz Repetto és Lavarello. A fősziget, Tristan Da Cunha környékén még öt kisebb sziget bújik meg az óceánban.

A szigetcsoportot egy portugál admirális fedezte fel Rióból Fokváros felé hajózva az 1500-as évek elején. Habár partra szállni egyiken sem tudott, a legnagyobbat spontán önmagáról nevezte el.

A szigeteket háromszáz évig bálnavadászok, illegális pingvin és fókazsír kereskedők, kincskeresők és a törvény elől menekülő útonállók használták átmeneti szállásként. Amikor Napóleon Szent Ilonára került, az angolok elfoglalták TdC-ét és őrséget állítottak fel rajta, hogy a franciák ne tudjanak onnan mentőcsapatokat küldeni a császár megszöktetésére. A volt császár halála után a helyőrséget feloszlatták. Az egyik katona, a skót William Glass, engedélyt kért és kapott, hogy letelepedjen a szigeten feleségével és két gyermekével. Csatlakozott hozzá Thomas Swain és Peter Green, majd néhány évvel később Thomas Rogers és Andrew Hagan. Amikor egy olasz kereskedelmi vitorlás a sziget déli partjain zátonyra futott, két matróz, Andrea Repetto és Gaetano Lavarello is úgy döntött, maradnak. Egy arra járó hadihajó kapitánya megszánta a telepesek agglegény életet élő részét s a következő fordulóval hozott öt önként jelentkező hölgyet Szent Ilonáról. Az éjszaka leple alatt tette őket partra, mert volt közöttük egy félvér is... Reggel a telepesek vezetője, William Glass a hajadonokat kisorsolta a férfiak között s ezzel, minden szkepticizmus ellenére, megvetette a sziget azóta is boldogan együtt élő dinasztiáinak alapjait.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. májusi számában olvashatják!