Szerz(ők): Valaczkay Gabriella | Fotós(ok): Schweitzer Szabolcs, Octopus Tengeri Régészeti Kutató Egyesület
Meg voltam győződve róla, hogy Nigel Pickford könyvét, az Elsüllyedt hajók és kincsek atlaszát kamasz fiúk lapozgatják. Fejük fölé álmodják a halálfejes vitorlát, állukra a még nagyon távoli, durva borostát, és elképzelik, ahogyan rumgőzös leheletű kalózként gazdag kereskedőhajókat fosztogatnak. Esetleg néha végignézik, ahogy egyiket-másikat – vihar, zátony vagy ágyútűz miatt – örökre bekortyolja az óceán.
Szalóky K. Attila régen túl van a pubertáson, meg a fantáziáláson is. Néhány évtizede már csak olyasmiről álmodozik a negyvenhárom éves roncskutató, amit utána meg is csinál. Nigel Pickford könyvét például ötletért ütötte fel. Túl volt már a világ egyik legkeresettebb hajója, az évszázadokig megtalálhatatlannak hitt Grosvenor dél-afrikai felkutatásán, társaival föltárta Románia partjainál az egykori görög-római kereskedelmi központ, a gazdag Callatis romjait. Új munkára vágyott.
Mondjuk, egy olyanra, mint a Voetboog. Típusa 595 tonnás holland fluyt, épült 1687-ben, utolsó kereskedelmi útjára indult 1700. január 21-én, az egykori holland gyarmatról, Indonéziából. Hollandiába menet, négy hónappal később elsüllyedt az észak-brazíliai Recife partjainál. Ott, ahol semmi keresnivalója nem lett volna.
Fontos pillanat, amikor Szalóky becsapja Pickford könyvét, és azt mondja: igen! Kiderítem, hogyan keveredhetett a vitorlás az afrikai Jóreménység foka és pláne a végállomásnak tervezett Amszterdam helyett Dél-Amerikába, fölkutatom a katasztrófáját, megtalálom mesés rakományát. Persze, ha sejtette volna a kutató, hány évnyi kilincselésbe, levelezésbe, szervezésbe és várakozásba kerül, amíg társaival a világon elsőként végre lemerülhet az Atlanti-óceán legnagyobb hullámsírjába, kétszer is meggondolja, így kezdjen-e bele.
A Szalóky vezette Octopus Tengeri Régészeti Kutató Egyesület Voetboog-expedíciója a kellős közepén tart. A brazíliai hatóságok bürokráciája miatt irreálisan hosszúra nyúlt előkészítési szakasz és az első félévnyi kutatómunka után pihenni jött most Budapestre a magyar csapat. És mivel egyelőre nincs miért visszarohanniuk, hisz a brazil partoknál az óceánt alaposan fölkavarja, és a kutatást lehetetlenné teszi a folyton zuhogó monszuneső, a vakáció mellett számvetést is tartanak Szalókyék.
Először is: jó döntés volt-e, hogy az elsőnek kiszemelt brazíliai célterület, az északi parthoz közeli Atol das Rocas mellett a Pernambuco állambeli Recife térségére is kutatási engedélyt kértek? – „Az Atol das Rocas nevű korallgyűrű térségére és a Britain nevű célhajóra több mint öt éve adtuk be a kérelmünket, és a mai napig nem kaptunk választ. Ehhez képest a tőle dél-keletre fekvő Recifénél ötezer négyzetkilométeres óceánterületre nyertünk viszonylag gyorsan bebocsátást. Csupán három és fél évünkbe telt.” – nevet az expedícióvezető, és hozzáteszi, az első merülések tapasztalatai alapján hatalmas kutatási övezetüket 1270 négyzetkilométerre csökkentették. – „Mivel úgy tudtuk, hogy a gyarmati Brazília hétezer kilométer hosszú partvonala mentén legalább tizenháromezer hajót nyeltek el a hullámok, és ebből egyedül Pernambuco államra 300-350 történelmi hajóroncs jut, indulás előtt abban reménykedtünk, jó pár tucatnak a nyomára bukkanhatunk majd. Ehhez képest már az első két hét döbbenetes eredményt hozott: a kutatási területünk egy százalékának átfésülése után több mint ötven hajó maradványait regisztráltuk!”
Adatuk pedig kizárólag a már említett Voetboogról volt, meg az amatőr kincsvadászok és a hivatásos víz alatti régészek által egyaránt párás szemmel emlegetett Santa Rosáról. Nem véletlen: az 1726-ban szabotőrök által fölrobbantott flottavezető hadihajó ugyanis hat és féltonnányi arany pénzérmét cipelt. Kutatók szerint úgy hétszázmillió amerikai dollár értékűt. Az Octopus célhajója azért nem az elsüllyedt kincsesbánya lett, mert a Santa Rosát már „agyonpublikálták”. Szalókyék szerint ennek a hajónak a megtalálásához inkább szerencsére volna szükségük, mint tudásra. Ők viszont biztosabbra akartak menni: ezért választották a Voetboog-ot, amelynek múltjáról több adatot kutattak fel, mint eddig bárki.
Bejött. Bár amikor a Voetboogot célhajónak jelölték, jóformán csak katasztrófájának dátumát tudták, és azt, hogy porcelánt szállított. De hogy abból egy darabot, egy ládányit vagy egy egész rakománynyit, az titok volt. Amíg a brazil haditengerészet az engedélyezési kérelmeiken ült, búvárruhájuk helyett vasalt inget húztak, s fölültek ez első hágai repülőre.
Döbbenetükre a város levéltárában olyan katonás rendben sorakoztak a Voetboogra vonatkozó iratok, mintha háromszáz éve rájuk vártak volna. – „Kiderült, hogy a Hollandiát az 1700-as években szemérmetlenül meggazdagító és „Európa bankjává” varázsoló Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) üzletei az 1600-as évek legvégére annyira elburjánzottak, hogy a vállalat vezetői egyszerűen nem látták már át a pénzügyeket. A mamutcéget tulajdonló Gentlemen XVII (Tizenhetek Tanácsa) megbízta ezért az ügyvéd Pieter van Damot, rázza helyre a könyvelést. Számítógéphez szokott agyunknak fölfoghatatlanul akkurátus, kézzel írt művét nem érdemtelenül választotta aztán 1902-ben a holland Nemzeti Történelmi Publikációs Bizottság minden idők legnépszerűbb tengeren túli forrásmunkájának. Szalókyék az ő Hágában talált feljegyzéseiből derítették ki például, hogy a Voetboog harmincegy 
katonája és hetvenhét hajósa közt két orvos és hét ács is volt, ugyanis abban az időben a több hónapos utakra vállalkozó fatestű vitorlások orrában komplett ácsműhelyt alakítottak ki. Van Dam úr pedantomániájának hála, a hágai feljegyzésekből az is kiolvasható, hogy a rakomány pontosan 233 251 holland aranydukátot kóstált.
A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. szeptemberi számában olvashatják!
