„A mászók falkájához tartozom” - Interjú Kovács Tamással

EXP.: – A hegymászásnak az a műfaja, amit te csinálsz, nem arról szól, hogy minél nagyobb tengerszint feletti magasságra gyalogolj fel, hanem ezerméteres, sokszor függőleges sziklafalakról, amelyen gyakorlatilag mint egy pók kapaszkodsz fel. Miről szól még?

K. T.: –Egy ilyen túra során már a hegy megközelítése is bonyolult logisztikát igényel. Napokon keresztül csak a felszerelésünket és az élelmünket szállítjuk óriási hátizsákokban a városból a sátortáborunkig. Ha nem a legmodernebb felszereléseket használnánk, akkor sokkal nehezebb lenne a zsák, amit cipelni kell. Ezek a cuccok megkönnyítik magát a mászást is. Ezeknek a nehéz utaknak, amelyeket mi mászunk, az a lényegük, hogy a kiindulópont és a csúcs közötti szakaszt megmászni mekkora kihívás, mennyire nehéz, és persze mennyire izgalmas. A hegyen egymást váltják a sziklás és jeges részek, ami nagy technikai és fizikai felkészültséget követel a mászótól. Bár a mai napig nagyobb a hírértéke a médiában egy hegymászásnak, ha a magasságról szól, mert az átlagembernek könnyebb megérteni a számok nagyságát, mint a mászóút nehézségét.

 

EXP.: – Hány évesen másztál először hegyet?

K. T.: – Tizennégy voltam. De már előtte is állandóan kirándultunk mindenfelé. Édesapámék öten voltak testvérek, mindenki közülük megszállott volt valamiben. Édesapám oktató pilóta, az egyik unokatestvérem világbajnok vadászpilóta. Szóval kirándulós család voltunk, apámmal sokszor megálltunk a Hámori-sziklánál, és csodáltuk az alpinistákat. Egy alkalommal arra mentem biciklivel, s megkértem őket, adjanak „cuccot” a mászáshoz, mert szeretném kipróbálni. Adtak. Beülő heveder akkoriban nálunk még nem létezett, a kötél meg rövidebb volt, 40-45 méteres, arról már nem is beszélve, hogy borzalmasan kemény volt, másfél métert úgy meg lehetett tartani, mint egy botot. Hol vagyunk ma már ettől… De mindez persze semmit nem változtatott akkor a varázslaton.

 

EXP.: – Mászócipő se nagyon volt még akkoriban idehaza.

K. T.: – Csehszlovák stoplis cipőt szereztünk, a legolcsóbb is jó volt. A sarkán lévő négy bogyót meghagytuk, a többit viszont levágtuk. Persze a cipő az első hétvégén kinyúlt, ilyenkor egy fél pár zoknit összetekertünk, s beraktuk a cipő sarkához. Ami még elérhető volt nekünk, az az orosz titánötvözetű karabiner, egy mai karabiner tízszerese volt a súlya. „Öröm” volt cipelni. Persze ma már nagyon sokat fejlődött ez a terület is.

 

EXP.: – Ebben az időben vitorlázó repüléssel is foglalkoztál.

K. T.: – 1986–87-ben még nagyon nagy fegyelem volt ezeken a foglalkozásokon. Nekem 13 évesen, a nyári szünetben reggel 6-kor már vigyázban kellett állni a repülőtéren, mert eligazítás volt. Ezt nagyon nem szerettem, és korombeliek se nagyon voltak ott. Apám valószínűleg idő előtt vitt ki repülni. Naponta egy iskolakört repülhettem, nyolc percet, cserébe ezért reggel hattól este kilencig a leszálló vitorlázó gépeket kellett betolni a startra. Ennél sokkal szabadabbnak és izgalmasabbnak tűnt a hegymászók világa.

 

EXP.: – Mi volt az első igazi nagy hegyi kalandod?

K. T.: – A colorádói hegymászó iskola 1988-ban szervezett egy másfél hónapos programot, ahova meghívott hét orosz és hét magyar mászót. Soros György a hét magyarnak kifizette az utat teljes ellátással, a hétből én lehettem az egyik, 15 éves voltam ekkor. Egy hónap volt a hivatalos program. Volt egy srác az amerikai csoportban, akit Patriknak hívtak, akkor volt 20 éves, küzdősporttal foglalkozott, de valamilyen daganat megtámadta a szervezetét. Megműtötték, 5-6 csúnya vágás volt rajta. Mondtuk neki, hogy milyen jó lenne elmenni Yosemite-be mászni egyet. Patriknak több se kellett, belelkesült, s kitalálta, hogy megszöktet a hétből négy magyart. Úgy is lett. Elvitt minket San Franciscóba egy bérelt lakásba, másnap a haverjának a Combi Cadilacjét eladta egy ezresért, hogy legyen pénzünk az útra. Az ezer dollárt szétosztottuk, vettünk egy csomó kaját, és Patrik kis sportrepülőjével mentünk a völgybe. Óriási kaland volt, én is vezettem egy ideig a repülőt. Soha nem felejtem el Patrik lelkes tekintetét, ahogy belevetette magát az utazásba. Egyébként mára teljesen meggyógyult, politikus lett.

 

EXP.: – És a hivatalos program?

K. T.: – Ott volt kiképzés rendesen. Ők már akkor annyira komolyan vették a környezetvédelmet, hogy előadást tartottak arról, mit használj vécépapír vagy fogrém helyett. Mindenkinek egyforma mennyiségű, harminckilós felszerelést osztottak ki, amivel napokon keresztül gyalogoltunk a hegyekben. Évekkel voltam fiatalabb a többieknél, egy hét után sírógörcsöt kaptam, mert nem nagyon bírtam az iramot, meg nehéz volt a zsák is. Kisírtam magam, és folytattam a mászást. A legvégére már teljesen kipurcantam, de nemcsak én, hanem a többiek is. Az utolsó éjszaka aludtunk néhány órát, majd felébresztettek mindenkit, hogy azonnal vissza kell menni, ugyanazon az útvonalon, amelyet bejártunk tíz nap alatt, mert egy hegymászó csoport bajba került. Megkérdezték, kik vállalják.

 

EXP.: – Jelentkeztél?

K. T.: – Megmozdulni sem bírtam, nem voltam képes jelentkezni. De rajtam kívül sokan mozdulatlanok maradtak. Majd kiderült, hogy az egész csak még egy erőpróba.

 

EXP.: – Ha a Fitz Roy megmászására gondolok, akkor úgy tűnik, mára már edzettebb lettél.

K. T.: – Ha megnézzük, milyen terhelés ér, és mivel jár az, hogy egy ilyen sziklatornyot, mint a Fitz Roy, megmászunk, akkor a végeredmény nem egy kellemes dolog. Fizikailag is nagyon kikészül a szervezet, és nagy akaraterő kell hozzá. Iszonyú komoly stressz egy ilyen utat megtenni.

 

EXP.: – Azért gondolom benned maradt, hogy Yosemite-ben még kellene mászni egyszer.

K. T.: – 2005-ben vissza is mentem Urbanics Áronnal. Tudtunk egymásról, hallottam Áron kiemelkedő teljesítményeiről, de akkor még egy métert sem másztunk együtt. Yosemite az úgynevezett nagy falas mászás paradicsoma. Egyébként kemény hely. Ezerméteres gránittömbök, a sziklamászók álmai, és rémálmai.

 

EXP.: – Majd Patagónia következett, az Andok déli csücskének legendás hegycsoportjai, melyeket minden oldalról csupasz sziklafalak határolnak, és állandóak a viharos szelek.

K. T.: – 2008-ban másztuk meg Áronnal a „rettegett” Cerro Torrét (3127 méter − a szerk.) a Compressor úton (1214 méter − a szerk.). Szerencsénk volt, mert jó időt fogtunk ki. Ezen a területen évek is eltelhetnek úgy, hogy oda jár az ember, és nem nagyon tud mászni. Az indiánok úgy tartják, a szelek Patagóniában születnek. Hát van benne valami. De jó időben sem olyan egyszerű a mászás, nem véletlenül kapta a rettegett állandó jelzőt. Nem magassága miatt félelmetes, hanem hihetetlenen meredeksége miatt. A mászóvilág egészen 1959-ig úgy gondolta, hogy a brutális sziklatömb megmászhatatlan.

 

EXP.: – A Fitz Royt először 1952-ben mászta meg a francia Guido Magnone és Lionel Terray. Legközelebb tizenhárom évvel később sikerült a hegyet megmászni, bár folyamatosan próbálkoztak vele, ami ugye sokat elmond a mászás nehézségéről. Magyarok a 80-as évek végén kísérleték meg, sikertelenül. Nektek sem ment könnyen.