Egy eltűnt birodalom titkai

2010-04-12 | Utoljára módosítva: 2011-04-19 15:57:50

Szerz(ők): Ács László | Fotós(ok): Ács László

A világ második legnagyobb szigetén, Új-Guineán két ország osztozik: Indonézia és Pápua Új-Guinea. A hatalmas madarat formázó sziget Indonéziához tartozó felét – mely holland gyarmatból csupán 1969-ben vált az ország szerves részévé – Nyugat-Pápuának hívják.

Bár a terület a szigetvilágnak csaknem egynegyedét elfoglalja, Indonézia népességének alig egy százaléka él itt. A térképre tekintve hamar magyarázatot kapunk erre az ellentmondásra.

Nyugat-Pápua egyike az utolsó, titokzatos vadonoknak. Végtelen dzsungeljei az Amazonas ősrengetegénél is áthatolhatatlanabbak, a mangrove-mocsarakban termetes krokodilok tanyáznak, a keleti hegyekben pedig néhány elszigetelt törzs valószínűleg még lelkesen élteti a kannibalizmust. A fejlettebb tengerparti településekről – hacsak nem egy tökéletesen felszerelt expedícióval indulunk – nem is lehet szárazföldön vagy vízi úton eljutni a sziget belsejébe, így, egyetlen lehetőségként, marad a repülés.

A Merpati repülőgépéről vagy a misszionáriusok helikopteréről letekintve soha nem látott táj tárul elénk: a Mamboramo óriási deltája, a Sentani-tó zöldcsipkés partjai, a Baliem-folyó őrült kanyarjai vagy a roppant őserdők végeláthatatlan, élettől lüktető tömege részben még ismeretlen, megannyi titkot rejtő vidék. Az állatvilágot kenguruk, hangyászsünök, oposszumok, paradicsommadarak, jégmadarak, papagájok és ezernyi rovar – köztük csodálatos szépségű pillangók – színesítik.

Új-Guinea gerincét a nyugat-keleti irányban futó, 4-5000 méteres csúcsokkal tűzdelt Jayawijaya-hegylánc képezi, melynek legmagasabb pontja az 5039 méter magas, hófödte Puncak Jaya. A hegyektől délre eső területet szágómocsarak, alacsonyan fekvő, hordalékos alföldek, Merauke környékét pedig szavannaszerű tájak jellemzik.

A több mint 250 alcsoportba sorolható őslakók külsejükben teljesen elütnek a maláj típusú indonézektől: a durvább vonású pápuák sötét bőrű, gyapjas hajú, erős testfelépítésű emberek. A világosabb bőrű, part menti törzsek, mint pl. a délnyugati aszmatok, főleg gyűjtögetéssel, halászattal és vadászattal tartják fenn magukat, míg a – hajdan legádázabb kannibálok hírében álló – hegyi pápuák már évszázadok óta foglalkoznak földműveléssel és állattartással. Általában a magasabb részeken élő pápuák társadalmának felépítése és családszervezete bonyolultabb, mint a part menti csoportoké.

A nehéz közlekedés és földrajzi viszonyok, valamint a pápuák erős izolációra való hajlama miatt a törzsek között nem alakultak ki szoros kapcsolatok, sőt, sok falu között kifejezetten ellenséges a viszony. Ez a nyelvek számában is megmutatkozik: Nyugat-Pápuán több mint hétszáz különböző nyelv és nyelvjárás él, ám ezek közül egyet sem beszél több mint másfél százezernyi bennszülött. Mi több, a legtöbb pápua nyelvet az ezer-kétezer törzsbélin kívül más nem is ismeri.

Nyugat-Pápua északkeleti partján, a pápua új-guineai határ közelében néz farkasszemet a Csendes-óceánnal a sziget székhelye, Dzsajapura. A gyarmati időkben Hollandiának keresztelt város zöld dombokkal körülvéve fekszik egy zafírkék öböl partján. Az új, modern Dzsajapura nem tartozik a nagy vonzerejű helyek közé. Koszos, zajos utcáin szétesőben lévő járművek tömege okádja a szén-monoxidot, s látnivaló sem akad a városon belül. Ha azonban valaki a sziget vadabb, belső részeire készül, az engedélyére itt szerezheti be a legkönnyebben a zöld utat jelző pecsétet.

Dzsajapura szomszédságában két érdekes kirándulóhelyet találunk: az egyik Hamadi, a másik a Szentani-tó. A városból kb. 20 percnyi kocsikázás után érhető el a Hamadi névvel fémjelzett partszakasz. Itt vonultak fel az amerikai csapatok 1944. április 22-én, hogy az Új-Guineát megszálló japán dandárokat kifüstöljék rejtekhelyeikről. A partra szálló egységek jó néhány bedöglött harci járművet hagytak maguk után, így Hamadi „szabadtéri múzeumában” ma rozsdamarta páncélozott kétéltűek tucatjai és egy Sherman-tank homokból kiálló tornya idézi a történelmi múltat.

A másik kirándulóhelyben sem fog csalódni az arra tévedő vándor, hiszen nagyon kellemes csónaktúrát tehet a Szentani-tó bennszülött házai között, mielőtt elindul Nyugat-Irián talán legizgalmasabb részére, a Baliem-folyó völgyébe.

A Dzsajavidzsaja hegyláncainak mélyén megbúvó, 70 kilométeres Baliem-völgyet 1938-ban pillantotta meg az első fehér ember. Az amerikai Richard Archbold felfedezése az utolsó kőkorszaki ember menedékhelyét ismertette meg a tudományos világgal. Bár a folyóvölgy pápuái csupán kőszerszámokkal és kihegyezett botokkal rendelkeztek, a kőfalakkal elválasztott és erózió ellen megerősített zöld kertek olyan szervezett földművelés képét mutatták, amely sehol másutt nem található meg Pápuán.

A világ nyilvánossága azonban csak 1945-ben figyelt fel a Baliem-folyó völgyére, amikor egy könnyű utasszállító gép – a háború sújtotta Hollandia városából indulva – a hegyek között lezuhant, s a túlélőket csak egy merész akcióval tudták kimenteni a magas sziklafalak közül. A második világháború zűrzavara után, 1954-ben két misszionárius landolt hidroplánjával az egyik mellékfolyó vizén, s bár a második körben érkező – Elvis nevű – lelkészt még jó étvággyal elfogyasztotta egy kíváncsi törzs, lassan elkezdődött a völgy lakóinak megtérítése.

A cikk folytatását elolvashatja a The Explorer magazin 2010/1. számában.

Utazz el! Éld át! Írd meg!

Egy eltűnt birodalom titkai

Cikkek a magazinból

Keresés