A Duna vize maga az élet - Lipovánok a Duna-deltában

 

A lipovánok ősei a kiterjedt hársfaerdőségekben bujdostak. Nevüket az orosz ’lipo’, vagyis hárs, hársfa szóból eredeztetik. Hányattatásaikról a negyvenes években Dorothy Hosmer így ír: „Nagy Péter apjának, Sándor cárnak uralkodása idején elhatározták, hogy újrafordítják görögből a Bibliát. A fordítók néhány dolgot másképpen értelmeztek, mint ahogyan azt az 500 évvel korábbi fordítás tette, így kezdődött az orosz egyház kettészakadása. Első látásra a különbségek nem voltak nagyok. Míg az ortodoxok a három első ujjal vetnek keresztet, a lipovánok úgy tartják, hogy a Szentháromságot a hüvelykujj és a két utolsó ujj jelképezi, ezért ők a két középső ujjukat használják, ahogyan Krisztus is teszi a képeken, áldásosztás közben. A problémák akkor kezdődtek, amikor Nagy Péter trónra lépett. Ő európaizálni akarta Oroszországot, és a vallási szokásokat is modernizálni kívánta. Ekkor kezdtek el menekülni a mai lipovánok ősei.”

 

A hársfaerdők csak ideiglenes menedéket nyújtottak, így továbbmentek a deltába, amely akkor török fennhatóság alá tartozott, és csak vízi úton lehetett megközelíteni. Azt remélték, hogy itt nem találják meg őket, így megőrizhetik vallásukat és kultúrájukat. A Török Birodalom nehezen ellenőrizhető határvidékének számító deltában akkoriban senkit nem érdekelt, hogy melyik hitetlen hány ujjal vet keresztet. A lipovánok akkor már a román állam fennhatósága alatt éltek, viszonylagos jólétüket a halban akkor még nagyon gazdag Duna biztosította. Akkoriban még bőségesen lehetett fogni a mára már kisebb csodának számító tokhalat, amely az ikrájából származó kaviár miatt jól jövedelmezett.

 

Dorothy Hosmernek kelet-európai utazásai során sikerült betekintenie az itteniek életébe a negyvenes években. Mi több mint 60 évvel később jártunk a deltában, hogy megnézzük, mi változott a lipovánok „földjén” azóta. Utazásunk során Titi, a deltát kitűnően ismerő vadőr lett a vezetőnk, aki a következő hetekben elvezetett minket olyan helyekre, amelyeket nélküle sohasem találtunk volna meg. Először térképet vásároltunk, majd a tulceai kikötőbe indultunk. Tulcea a delta „kapuja”, innen indul a Duna három fő ága, hogy aztán ezekből leszakadozva még sok száz csatornán és tavon keresztül a víz elérje a Fekete-tengert. A városból indulnak –naponta egyszer – a turistahajók, ide futnak be a középső Sulina-ágon a tengerjárók rakományukkal és a delta lakói is Tulceában vásárolják meg mindazt, ami a vízi rengetegben nem kapható. Mi arra számítottunk, hogy valami stabil, gyors és biztonságos vízi járművet kapunk. A kikötői stég mellett vesztegelt is egy nagyon szimpatikus, de Titi munkaeszköze egy terepszínűre festett faladik, vagy ahogy errefelé mondják, „bárka” volt, hátsó részében kis motorral. Állandóan vigyáznunk kellett az egyensúly megtartására, a bárka ugyanis már a legkisebb mozdulatra fenyegetően billegni kezdett, nem beszélve a motorcsónakok keltette hullámokra, amelyeknek nagy része folyton minket és a felszerelésünket áztatta.

 

Kétszáz éve halásznak

A Duna-delta Európa legkiterjedtebb vízi élőhelye és nádtengere. A nád csaknem 95%-át felégetik, a maradékot pedig levágják. A levágott nád frissen állatok takarmányozására szolgál, a megszáradt növényt általában a vályogtégla alapanyagába belekeverve a házak építéséhez és tetőfedéshez használják. A nők feladata az iszapgyűjtés, ezzel javítják a házak falain támadt repedéseket, betömik vele a réseket. A régi építkezési szokások csak lassan mennek ki a divatból errefelé.

 

A fő foglalkozás jelenleg is ahalászat. Az itt lakók mindennap halat esznek, számtalan formában. A legegyszerűbb a bárhol könnyedén elkészíthető deltai halleves. Az ecetes vízben úszó néhány zöldség mellé a belsőségek eltávolítása után beleteszik a halat (lehetőleg többfélét), majd némi főzés után már fogyasztják is. A lipovánok első fogásként külön megeszik a főtt halat, majd utána következik az ecetes lé magában. Idegennek elsőre különös ez, de meg lehet szokni. Böjti időszakban a lipovánok csak fehér húsú halat ehetnek. Télire vagy egyszerű sózással tartósítanak, vagy pedig megszárítva a kerítésbe ütött szögekre, a szeménél átlyukasztva lógatják fel a halat.

 

A lipován halászok hajnali háromkor kelnek, így általában ránk is ez várt, hogy lássuk, mi történik egy átlagos napon. Fátyolos hajnali ködben siklik a bárkánk, sűrű békabrekegés hallatszik mindenfelől, a víz felszínén mindenütt kis sárga tavirózsák nyílnak. A munkának délelőtt tíz körül vége, a halászok ekkor rendszerint leadják a kötelező mennyiséget a cherhanáknak nevezett hatóságilag kijelölt gyűjtőhelyeken. A különböző halfajtákat lemérés előtt szétválogatják. Egyik legolcsóbb halfajta a kárász, a legtöbbet pedig a fekete ikrát adó tokfélék érnek, ezek ma már a túlhalászás és a Duna vizének szennyezése miatt meglehetősen ritkák. Átlagosan 40-60 kilogramm halat gyűjt be egy halász naponta attól függően, hogy milyen a víz állása. A szélsőséges időjárás nem kedvez a halászatnak: alacsony víznél a halak az iszapba fúrják magukat, magas víznél pedig kevesebb az egy hálóval kifogható halak mennyisége.

 

Titi otthonosan mozog a nádtengert szétszabdaló, több száz vízi ösvény alkotta labirintusban, így elvezet minket Radaschim Ivan és két fia, Petrica és Nelu halászhelyére. A férfiak a közeli Mila 23-ban laknak, mely a tengerhez viszonyítva a 23. folyami mérföldről elnevezett és még ma is színtiszta lipován falu. Az apa „dascăl”, vagyis egyházi tanító, a pap jobbkeze, segédkezik a hittan tanításában és a templomi szertartásoknál. Az apa és már nős fia a lipován házas emberek szokása szerint szakállat visel. Cseresznyefa gyümölcsét ízlelgetjük, miközben hat halász összeverődik, és beszélgetni kezd. A Titivel való ismeretség nekünk is kedvez, így könnyebben és gyorsabban megy a meglehetősen zárkózott emberekhez való közeledés. Kemény vidék ez, kemény emberekkel.

 

Mindenki a saját családjának halászik, a mesterség a hivatalos engedéllyel együtt apáról fiúra száll. Mintegy 60-70 hálót ellenőriznek le naponta, ennyi van egy-egy család tulajdonában. A hálónak mindkét végét egy-egy bottal rögzítik az alig másfél méter mély, iszapos folyómeder fenekéhez, a botok vége kilátszik a vízből. Csak az egyik végét kell ellenőrizniük, mivel a háló kialakítása révén a halak egy irányba terelődnek. A nagyon kis halakat visszadobják, de előbb megjelölik őket: farokuszonyukból egy darabkát kitépnek. A halak által megrongált, hibás hálókat kiszedik a vízből, hogy otthon megjavíthassák. A hálók több, legalább 30 méteres darabból állnak, és két rétegük van, egy ritkábban és egy sűrűbben szövött. Ha sok vízi növény, moszat ragad a hálókba, akár napokig is eltarthat a tisztogatásuk. Ott, ahol a folyó találkozik a tengerrel, az öbölben medúzák is élnek. Ezekkel jobb nem találkozni, mert ha beleakadnak a hálóba, lehúzzák azt a tengerfenékre. Ellenük védekezésként üres műanyag flakonokat kötnek a hálóra. A tengeren a nagyméretű halak kifogására 12 000-13 000 horgot tartalmazó spárgakötegeket használnak háló gyanánt. Hogy a felszínen maradjanak, habszivacsot kötnek minden második horogra. Márciustól novemberig kihúzva állnak ezek az egyenként több ezer méter hosszú hálók, amelyeknek tartalmát 2-3 naponta ellenőrzik.

 

Halleadás után a „dascăl” házához megyünk mindannyian, hogy részesévé válhassunk a kapun belüli mindennapjaiknak. Az életükbe beleszóló politika, az őket érintő kormányrendeletek, jogszabályok megvitatása a téma. Valamikor Mila 23 helyén mocsár volt. Feltöltéssel építették fel az első 40 házat. A föld süllyedése ellen az alaphoz akácfacölöpöket használtak. Mostanában kezdik felfedezni a falut a turisták, mesélik, akiknek megjelenésével a deltai hajózás szabályai felborultak, a jobb oldali közlekedés gyakorlatilag megszűnt. A deltában a víz felszínén bogáncskóró nő, amely tüskés, kemény héjú termést hoz, párna alakú és négy tüskeszerűen elvékonyodó kinövése van. Az íze gesztenyéhez hasonló, húsa olajos. Augusztus közepe után, amikor beérik, vasárnapi elfoglaltságként gyűjtik a családok. Nyersen is, de többnyire főzve fogyasztják. Télire a padláson szárítják, a dióhoz hasonlóan összetörik. Télen egyébként vaddisznóvadászattal ütik el az időt, így színesítve az étrendjüket. Háziállatokat mindenki tart, és az évente megújítandó hatósági engedély birtokában csaknem minden deltalakó család földparcellát is művel, hogy a szükséges konyhakerti növényeket megtermelje: paradicsom, paprika, uborka, hagyma, petrezselyem, kapor, kukorica, valamint a gyümölcsök közül cseresznye, meggy, szőlő és birs terem. Utóbbiakból lekvárt és házipálinkát is főznek. A döglött madarakat madárijesztőnek használják, elmondásuk szerint eredményesen. A naplementében emberek pecáznak, ők a turisták, mert a helyieknél ez nem szokás.

 

A cikk folytatását a The Explorer magazin 1-2-es számában olvashatja.