Égi lámpák a föld porában

 

Arra ott van számtalan más lehetőség, de itt egy egészen más világba csöppen az ember, amit vagy alázattal fogad be, vagy sohasem érti meg egészen. „Tisztítsd ki önmagad, és felejtsd el a múltat” – mondja a bölcs, amit érdemes megfogadni. Ha Tajvanra visz az ember útja, amely a történelmi múlt és a legmodernebb jelen felkavaróan izgalmas keveréke, különösen érdekes lehet ez a gondolat.

 

 

 Felhők előtt

 

Lassan araszolok a frankfurti reptéri váróban, és egy Dublinba utazó utas lökdös folyton, hogy ne lépjek be a személyes terébe. De mit tehetek, ha Budapestről induló gépem tetemes késéssel érkezett, és összesen 5 percem van, hogy elérjem a Tajpejbe induló járatot. Nehéz döntés, de mégis megelőzöm a többi várakozót, hogy elérjem a check pointot. A határőrök persze kiszúrnak, és miután még a folyosón is „becsipog” a rendszer, azonnal elvezetnek az erre elkülönített helyiségbe. Szétszedik a táskámat, és kérdőre vonnak, hogy a kameraállványom vajon milyen „fegyver”? Széttárom a kezem, és csak annyit mondok, hogy: „Fotózni indulok Tajvanra”, mire egy speciális szolgálat átvilágítja a fényképezőmet, és az állványt egy külön helyiségbe viszik vizsgálatra. Már majdnem feladom, hogy elérem a gépet, mikor egy kínai utaskísérő élénk taglejtésekkel kisegít a bajból. „Hadd menjen”, mondja, de a német vámtisztviselő nem tágít. Hosszú percek telnek el így, mire mindennel végeznek, és a gép már csak rám vár. Talán itt kezdődött el a türelem első próbája, amely végigkísér egész utamon. Nem ellenkezem, hiszen a munkájukat végzik, és tudom, hogy nem én irányítom az eseményeket. A váróban nyugtató zene szól, és érzem, hogy biztosan el fogok érni oda, ahová indultam. Csak várni kell, türelemmel. Két ellenőr futva érkezik a folyosó felől, és hangosan utasítják a szolgálatot, hogy gyorsan fejezzék be a vizsgálatot, mert a gép nem várhat tovább. A műszerek végül zölden villognak, és szabad utat kapok. Az utasok közül páran morcosan néznek rám, de én mi mást tehetnék, halvány mosollyal válaszolok. Aki visszamosolyog, arról tudom, hogy valószínűleg már őket is megérintette valahol a türelem próbája, és szépen felpakolok a felső polcokra. Lassan becsatolom az övemet, bekapcsolom az előttem lévő ülés monitorát, amelyen a gép orrában elhelyezett kamera képe villog, és a saját szememmel látom, ahogy a pilóta felemeli a gépet a Frankfurt feletti felhők közé. Úgy tűnik, elindultam…

 

 

Felhők után

 

A következő 14 óra repülés összes nyűge ismerős azoknak, akik hosszú utakat szoktak megtenni turistajáratokon. A gép motorja halkan zümmög, kimegyek a WC-re, amely előtt hosszú sor áll, és amerikai diákok csevegnek erős akcentusú kínai srácokkal tengerbe zuhant gépekről, cápákról és hasonló szép történetekről. Nem mintha gondjaim lennének a cápákkal, de inkább bekapcsolom a tévét, és keresek valami jó filmet. A „2012” jön fel elsőként, és bár minden tiszteletem az alkotóknak, de úgy döntök, hogy inkább olvasok, és befejezem dr. Kubassek János tanár úr kitűnő könyvét, aki „Tájfunok Tajvan földjén” címmel írta meg az igazi utazók evilági enciklopédiáját. Nem alszom, csak falom az oldalakat. Jegyzetelgetek, és tervezgetem a találkozást ezzel a különleges világgal. Mert Ázsia sok országában járva is tudom, hogy egy furcsa országba érkezem. Egy országba, amely nem igazán ismert a térségbeli utazók számára, pedig közel van sok népszerű úti célhoz, mégsem került még igazán be a „helyi” favoritok közé. Pedig minden adottsága meglenne erre, csak könnyebb a divatos Thaiföldet, Vietnamot vagy esetleg „Mainland Chiná”-t választani, mint ezt a szép szigetet. Félálomban érzem, ahogy a gép lassan landol, és mindenki pakolni kezd. Elgémberedett tagjaimat megmozgatva valahogy kievickélek a tömegből, és a bőröndöket lesem a futószalagon. Már senki sincs mellettem, és a csomagom még mindig nem érkezik. Ahogy leáll a szalag, érzem, hogy a majd félnapos repülés után újabb türelmi próba következik. A hangszórókból Bon Jovi „Hallelujah” című száma szól, de ezt már fel sem fogom, csak gépiesen megyek az ilyenkor szokásos menetre. Miután felveszik az elveszett poggyászokra vonatkozó jegyzőkönyvet, lassan felfogom, hogy nincs másom, mint egy darab fogkefe és a kedvenc fényképezőgépem az állvánnyal. Ebbe kapaszkodva kivánszorgok a váróból, ahol megérint a szubtrópusi meleg. Arcomon végigkúszik az első izzadságcsepp, de jólesik, nem törlöm le. Tajpej, reggel 6 óra. Egy ultramodern Mercedesbe szállok, amely hangtalanul repít a város felé… Úgy tűnik, megérkeztem.

 

 

Holdak előtt

 

Másnap Kaohsiungba indulok, ebbe az ultramodern metropolisba, ahol a fárasztó nap után újra felkerekedek, hogy a bársonyos este bejárjam az éjszakai lampionok övezte utcákat. Tudom, hogy a kínai holdújév ünnepén érkeztem, és egy óriási téren állok, ahol több ezer ember várakozik. Ahogy egyre beljebb hatolok a tömegben, észreveszem, hogy a hatalmas színpad mellett több száz fotós gyülekezik, és feszülten állítgatja az objektívjeit. Már megtanultam, hogy mindig figyeljek a helyiekre, ezért én is megállok, és előveszem az elveszett bőröndöm és ruháim mellett már teljesen személyes tárgyammá nőtt fotós állványomat, és beillesztem a gépemet a sínbe. Jobbkor nem is jöhetett volna a pillanat, hiszen ebben a másodpercben mindenki hirtelen hangos kiáltásba kezd, és ütemesen tapsolva felfelé tekinget. Gyorsan beállítom az élességet, és máris elsütöm az első képeket az ujjongó tömeg feletti tűzijátékról. Pazar gyorsaságban érkeznek az újabb és újabb égi tünemények, amelyek fantasztikus színekben tündökölnek a tér körül álló acél-üveg felhőkarcolók ablakain.

 

 

Felettem a világ oly sok tájáról ismerős telihold világít, amelyet egykor egy kedves barátom csak „Holdiboldinak” hívott.

 

 

Minden fotós profi higgadtsággal rögzíti az elszálló pillanatot, és a helyi rádió tudósítói lökdösődve adják egymásnak a mikrofont, hogy eufórikus hangulatban közvetítsék az eseményt. Épp, hogy elhajolok egy felém repülő álarc elől, de máris újabb kihívásként indul felém egy hatalmas gólyaláb, amely nem igazán vesz tudomást a körülötte állókról, és pont közénk gyalogol. Felkapom az állványt, és pár méterrel odébb vonszolom, de így is súrolja a kamerám objektívjét a vaskos teremtés. Nem tehetek mást, csak kapaszkodom a tömeg nyújtotta kétes biztonságba, és ismét engedem, hogy az események sodrába kerüljek. Megtanulom, hogy megint rá kell bíznom magam a történésekre, és így azonnal könnyebb lesz minden. De még így is egy örökkévalóságnak tűnik, amíg kijutok a térről, és eljutok a szállodámig…

 

Holdak után

 

A következő nap a keleti parti Taitung városában ér, ahol tovább kísért a lidérces álom, és este ismét egy fesztivál közepébe csöppenek. A figyelmes olvasó megkérdezheti, hogy miért nem írok a nap köztes történéseiről, de a kínai holdújév esti eseményei annyira magával ragadnak, hogy egyszerűen úgy érzem, nincs értelme másról beszélni. Ez az esemény egészen más, mint a nálunk megszokott újévi ünneplés. Nem csupán egy görbe éjszaka, hanem több héten át tartó folyamatos spirituális élmények sorozata, amely éjszakákon át lázban tartja a helyieket.

 

 

Taitung, este 9 óra. Félhomályban álló tömeg vesz körül. Az újságíró-igazolványom felmutatásával bejutok egy szűk templom előtti téren felállított tribünre, ahol, mint utólag megtudom, a polgármester ül éppen mellettem. Kedves kis állványomat felállítva ismét lázas fényképezésbe kezdek, amikor az egyik szervező egy orvosi maszkot tuszkol a kezembe, hogy vegyem fel.

 

 

Nem értem, hiszen nem látom okát az elővigyázatosságnak, de percekkel később már belátom, hogy nem puszta óvatosság diktálta ezt a lépést. Méterekkel előttem több százan gyülekeznek, és foszforeszkáló ruhába öltözött rendőrök próbálják kordában tartani a felvonulókat, ami egyre nehezebb dolognak ígérkezik.

 

 

Hangos kiáltások hagyják el a polgármester száját, és a szervezőket is folyamatosan nyomja a felhevült tömeg.

 

 

Hihetetlen robbanás rázza meg a kis teret, ezer és ezer petárda szóródik szerteszét, mire hatalmas dobokkal felszerelt teherautó próbál utat törni az őrült ünneplők között. A zenészek ütemes szólóba kezdenek és mögöttük egy szentet hordozó menet indul el. Mögöttük katatón állapotban lévő önkéntesek, „Handanok” lépdelnek, akik véresre szabdalt arcukkal és nyelvükkel várnak a sorukra. Nem sietnek, csak jönnek egyre közelebb a tribün felé.

 

 

Maguk előtt égő füstölőket ráznak, és ütemesen vonaglanak az eufórikus zajban. A polgármester ajándékokkal halmozza el őket, és méltósággal tekint le rájuk. Valami furcsa érzés kerít engem is hatalmába. Hallom, ahogy a mellettem ülők kiáltoznak, de a fülsiketítő zajban eszembe jut, amit idefelé egy helyi asszony mondott a tömött buszban, amikor rákérdeztem a hagyománynak az eredetére.

 

 

Elmesélte, hogy: „Handan, a Védő, szemüveget visel, és a taoista Mennyei Masters szimbólumai lógnak a testén. Füldugó van a fülében, az orrát és száját sárga nedves ruhával borítja. Félmeztelen, csak egy pár piros nadrágot visel. Banyan fa ágát tartja a jobb kezében. Méltóságteljesen áll, és nem aggódik a fájdalom miatt, amikor petárdákat dobnak rá. A legnagyobb aggodalma, hogy lélegezni tudjon az őt körülvevő sűrű füstben. A nedves törülköző az orrán és a száján arra való, hogy kiszűrje a levegőt, és megmentse a fulladástól. Egy tapasztalt Handan emlékszik az érzésre, hogy megdobálták a petárdákkal, magányosan áll, nem látja vagy hallja, mi történik körülötte, csak a Handanban való hitben bízik.”

 

 

Alkalmanként bátor fiú tinédzserek jelentkeznek Handannak. Amikor a szülők hallanak róla, rohannak a helyszínre, csak hogy láthassák füstbe burkolt gyermeküket, ami igazán nehéz nekik. A fiúk egyfajta közvetítőként néha gyermek- vagy női hangon szólalnak meg. Apákat látni leeresztett fejjel, akik anélkül törlik le könnyeit, hogy mások látnák, míg az anyák egyszerűen elvesztik az önuralmukat. Ezek a legszomorúbb részei a látványnak, de mégis új erőt adnak a hagyománynak.

 

 

Ahogy lassan eloszlik a tömeg, én is elpakolom a felszerelésemet, újra lejátszom a felvételeket. Az orrom tele van a füst szagával, de mégis teljesen megigézve nézem a képeket. Pár perccel ezelőtt játszódtak le, mégis, mintha évezredekkel vittek volna vissza az időben. Letörlöm az objektívet, és felnézek a felettem halványan előtűnő holdra. Furcsán, feketén izzik az égen, és eszembe idézi a valóság és a képzelet izgalmas játékát. Vajon mi az igaz, amit látunk, vagy amit érzünk valahol mélyen belül a lelkünkben?

 

 

Az anyagi világ hatalma erős. Itt Tajvanon is, hiszen multióriások szórnak szerteszét különböző tárgyakat a térben.

 

 

Mégis a felkészült utazó megérezheti, hogy a ki nem mondott világ hatalma elevenen tündököl évezredek óta errefelé is a közös emlékezetünkben.