Ecuador, a természeti laboratórium - Túrák a világ legszebb vulkánjain III/1.

Ecuador a természeti és kulturális sokféleség leglátványosabb példája a dél-amerikai kontinensen. Vibrálóan színesek a ruhák, pasztellszínekben pompáznak a koloniális épületek, a világon itt a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó növény- és állatvilág, és rendkívüli módón változatosak a természeti látnivalók. 

Homokos, pálmafákkal övezett tengerpart, Amazónia áthatolhatatlan esőerdője, az Andok lélegzetelállító hegyvonulatának hósipkás vulkánjai, és a legendás Galapagos-szigetek lávabarlangjai. Mindegyik régió egyedülálló ökoszisztémával rendelkezik, amelynek a fenntartásán dolgozó helyiek a felelősségteljes turizmus iskolapéldái lehetnének.

Ecuador az egyetlen dél-amerikai ország, ahol egyetlen utazás során, alig több mint két hét alatt négy különböző világot ismerhetünk meg. Edward Whimper, Alexander Humboldt és Charles Darwin nyomába szegődve bejártuk ennek a sokszínű országnak minden tájegységét. Miközben a világ legszebb vulkánjain túráztunk.

Az Andok fiatal lánchegysége a Dél-Amerika nyugati partjai „mentén” húzódó Nazca és a kontinentális lemez találkozásánál, évmilliók alatt gyűrődött fel. Ez bolygónk leghosszabb (7000 km) hegylánca, melynek minden magas csúcsa vulkanikus eredetű. A kéreglemezek találkozásának úgynevezett gyenge pontjain kialakult stratovulkánokra a hirtelen kitörések és hosszú nyugalmi időszakok váltakozása jellemző. Ecuadorban 29 vulkán található, amelyből 25 ma is aktív.

Ecuador a hegymászók Mekkája. Itt úgy is túrázhatunk a világ legszebb tűzhányóin, hogy megfelelő fizikai erőnlétünkön és egy tapasztalt hegyi vezetőn kívül nincs szükségünk hegymászó gyakorlatra. Persze a majdnem tengerszintről érkező kalandor számára a legfontosabb a megfelelő akklimatizáció. Hogy ráhangolódjunk Dél-Amerikára, és fokozatosan szokjunk hozzá a magassághoz, utazásunkat Amazóniában kezdtük el. Ehhez azonban először át kellett vágnunk az Andokon. Az élet igazolta, hogy a legjobb közlekedési eszközt használtuk ehhez: egy hatalmas kerekeken guruló, körpanorámás nappalit, egy igazi expedíciós teherautót. Érkezésünk másnapján neki is vágtunk a nagy kalandnak. Magunk mögött hagytuk a civilizációt, kanyargós szerpentineken, úttalan-utakon haladtunk, ahol az emberi jelenlétet néhány indián család világtól elzárt, út menti bádogkunyhója jelentette. Egyetlen nap alatt utaztunk át a pampákon, a sűrű köderdőn és magaslati esőerdőn, hogy végül megérkezzünk a füllesztő dzsungelbe. „Ennyi zöld nincs is!” – szólalt meg egyik útitársam, Tibor, aki hosszú órák óta némán bámult ki az ablakon.

Miután túléltünk egy lehetetlennek tűnő kompozást, megérkeztünk Coca városában. Innen nem vezet tovább szárazföldi út Amazónia belsejébe, ezért motoros kenukkal utaztunk tovább 3 napos dzsungeltúránk helyszínére. Szállásunk egy ökolodge-ban volt a Manduro-folyó partján, a Yasuni Nemzeti Park szélén. A fából készült bungalók között tapírok sétálgattak, papagájok repkedtek, a fákon majmok rikácsoltak, vacsoraasztalunktól pedig jól megfigyelhetőek voltak a gerendákon gubbasztó tarantulák.

Sokat tanulhatnánk az ecuadoriaktól. A helyiek nagyon komolyan gondolják a környezetvédelmet és a fenntartható fejlődést. A lodge emberei például felvásárolják az esőerdőből befogott állatokat a feketepiacról, és segítik azokat a természetes élőhelyükre való visszailleszkedésben. 

Az elkövetkezendő napokban sáros ösvényeken gyalogolva, indákon hintázva, keskeny folyókon kenukban evezve ismerkedtünk meg a dzsungel világával. Egy 35 méter magas fa lombkoronájába, lépcsőkön felkapaszkodva pedig felülről csodáltuk meg a végtelen erdőt. Tibornak igaza volt, ennyi zöld tényleg nincs sehol máshol.

A lusta, fülledt hangulatú dzsungel tökéletes hely arra, hogy az ember elfelejtse a hétköznapokat, és elkezdjen igazából utazni. Mielőtt elhagytuk volna az Amazonas-medencét, megálltunk, csak annyira, hogy részt vegyünk életünk legjobb raftingján. Egy csodálatos sziklakanyon, rengeteg kisebb zúgó és kellemesen meleg víz, amelybe üdítő élmény a rozoga indián függőhidakról ugrálni.

A következő napok sem teltek el kanyon és izgalmak nélkül. Miután nyugat–keleti irányban már bejártuk az Andok völgyekkel szabdalt keleti hegyvonulatát, délnek indultunk, át újra az erdőrengetegen, hogy a Pastaza-kanyonon keresztül elérjük Banos városát.

Banos az 5016 méter magas Tungurahua nevű aktív vulkán lábánál épült. A vulkanikus tevékenységnek van előnye is. A természetes hőforrások, amelyeket utazásunk során többször is élvezhettünk. Banos kellemes klímája és számos hőforrása miatt Ecuador legnépszerűbb üdülővárosa. A sors fintora, hogy ebben a tényleg nagyon kellemes kis városban minden utcán jelzik a menekülési útvonalat, amelyen el kell hagyni a helyet a tűzhányó kitörése esetén. De ez nem rettentett el minket, fölkapaszkodtunk a vulkánra. Egy kiadós túrát tettünk a Tungurahua oldalában, miközben egyes szakaszokon éreztük a kráterből kiömlő meleg levegőt. Ennek köszönhető, hogy 3500 méter tengerszint feletti magasságon a növényzet leginkább a magaslati esőerdőkéhez hasonló. Yucca pálmák és vad orchideák között sétáltunk, miközben a velünk szemben lévő hegyen az andesi magasföld egyetlen növénye, az ichufű nőtt, a távolban pedig a köderdő cukorsüveg alakú, zöld hegyei látszottak. Ezt nem lehet fokozni. De nekünk sikerült.

Quadbike-kal jártuk be a föld leghosszabb bazaltkanyonját, a Pastaza-kanyont. A 30 km hosszú folyosót, amely összeköti a magashegyeket a dzsungellel, úgy is nevezik, „út a mennyországba”. Ahogy a több száz méter mély függőleges szakadék tetején a számtalan vízesés mellett haladtunk, megértettem, miért. És az érzés csak erősödött bennem, amikor elsétáltunk a világ tíz legszebbnek tartott zuhatagának egyikéhez, az Ördög üstjé-hez. A dübörgő víz, a felszálló pára, az ágakról lelógó broméliafélék meseszerű hangulatot adtak a tájnak. Egy forró csoki mellett azt gondoltam, az én mennyországom biztos ilyen lesz.

Azonban utazásunk célja nem az volt, hogy megtaláljuk a paradicsomot, hanem hogy közelebbről megnézzük a világ legszebb vulkánjait. Ezért továbbálltunk, és alig kétórás utazás után meg is érkeztünk az egyik leghíresebb tűzhányó, a Chimborazo lábához. 6310 méter magas csúcsára először a híres természettudós, Alexander von Humboldt próbált feljutni 1802-ben, sikertelenül. Ő még azt hitte, hogy ez a világ legmagasabb hegye, amíg 5 évvel később „meg nem mérték” a Himaláját. A hegy lábánál, egy régi bakterházból kialakított menedékházban szálltunk meg, melynek tulajdonosa Rodrigo. Ez a nagyon kedves hegyi medve mesélt nekünk barátjáról, Reinhold Messnerről, aki, mielőtt megmászta az összes nyolcezres hegyet, ide járt akklimatizálódni. És a „gleccservadászokról”, akik hetente egyszer, éjszaka felmásznak a vulkán gleccseréig, hogy az annak jegéből levágott darabokat eladják a pénteki piacon. Azért, mert ez sokkal később olvad el, mint a közönséges jégkocka. Olyan híres a gleccser jege, hogy még fagylaltot is készítenek belőle.

Rodrigo amellett, hogy segíti a helyi indián közösség hagyományainak megőrzését, saját költségén kifestőfüzeteket ad ki a gyerekeknek, amelyek arról szólnak, hogy ne vágják ki a fákat fölöslegesen, mert a hegyekben beláthatatlan következménye van a talajeróziónak, és ne szemeteljenek. Rodrigo arról is beszélt nekünk, hogy az európai ember vízszintesen gondolkodik, mert a mi világunk lapos, az andesi ember világa viszont hegyekkel teli, ezért az ő világuk függőleges. Ezért van, hogy mi az időben előre és hátra gondolkodunk, ők viszont a jelent élik meg, a jelenben szeretnék a legtöbbet megtenni.

Rodrigo volt a hegyi vezetőnk a Chimborazo-túránkon. A Chimborazót elsőként Edward Whimper mászta meg 1880-ban. A vulkán dél-keleti oldalán róla elnevezett úton 11-13 óra alatt, technikai mászással lehet eljutni a csúcsra. De a „közönséges” halandó is feltúrázhat az 5000 méter magasan lévő alaptáborig, ahol már igazi magashegyi körülmények, köd, gyakran hószitálás fogadja. Ilyen magasságon már kevesebb az oxigén, lassan, robotmozgással kell közlekedni. Rodrigo vezette a sort, mi pedig a delta spotjában látható módon, lassan követtük őt. Az ezerötszáz méternyi távolságot egy óra alatt tettünk meg.

És mert vulkán még van bőven Ecuadorban, következő nap északnak indultunk a „Vulkánok országútján”. A völgy a Chimborazo Nemzeti Parktól egészen a fővárosáig, Quitóig tart, és arról kapta a nevét, hogy ennyi tűzhányót egy helyen sehol máshol nem lehet látni. Expedíciós teherautónkkal felkapaszkodtunk az Andok nyugati hegyláncára, a híres dél-amerikai pampákra. A civilizációtól elzárt kecsua indián közösségek apró falvain utaztunk keresztül, hogy a világ végén, a világ tetején megérkezzünk a Quilotoa-krátertóhoz. A vulkán utolsó kitörése valamikor 800 évvel ezelőtt volt, akkor azonban akkora erejű, hogy a lávafolyam elérte a Csendes-óceánt. Mostanra a 3 km átmérőjű kalderában felgyülemlett a csapadék, és a békés tűzhányó szájában egy 280 méter mély, türkizkék színű tó látható. Kétségtelen, hogy utazásunk egyik legszebb tája volt ez. Mi legyalogoltunk a 480 méter mélyen lévő tóhoz, hogy evezzünk rajta egy kicsit. Hogy mennyire meredek a vulkán kürtője, arra lent jöttünk rá. És nekünk ki kellett másznunk belőle. Levezetésként este a helyiekkel zenéltünk, táncoltunk, mulatoztunk. Ecuadorban az is nagyon jó, hogy nincs tömegturizmus. Az ember csak néhány hátizsákos fiatallal, természetimádó utazóval vagy megszállott hegymászóval találkozik. A helyiek pedig talán ezért, talán természetközeli életformájuk miatt barátságosak, segítőkészek és becsületesek.

Az Andok a föld női pólusa (a Himalája a férfi − a szerk.), ezért a túránk csúcspontja, a szabályos kúp alakú Cotopaxi, természetesen női vulkán. Ezek után nem csoda, hogy a világ egyik legszebb vulkánja is, amely ráadásul aktív. A nemzeti park egyetlen, természetesen ökomenedékházából terepjárókkal közelítettük meg a hegy oldalában lévő parkolót (4600 méter). Innen csak 650 méter távolságot kellett megtennünk gyalog a menedékházig (4800 méter). A megkövesedett vörös lávatörmeléken felvezető ösvény azonban olyan meredek, hogy egy felvonó is elkelne rajta. De megérte a fáradságot felkapaszkodni. Az alaptábortól lenyűgöző panoráma fogadott minket. Alattunk színes lávafolyamok nyomai, körben havas hegycsúcsok, fejünk fölé pedig az egyik legnagyobb egyenlítői gleccser tornyosult. Ha a felhők elúsztak, nagyon közelinek tűnt a Cotopaxi csúcsa. A tökéletes kör alakú kráter (5910 m. – a szerk.) innen azonban még 6-8 órás gyaloglás a meredek gleccseren.

Utazásunk levezetéseként végül a Galapagos-szigetek felé vettük az irányt. Az 1000 kilométerre a szárazföldtől lévő „Galapagok”, azaz óriás teknősök egyedülálló, 45 000 négyzetkilométeres földje 50 szigetből áll. A térség domborzatát teljes egészében a vulkáni tevékenység alakította ki. Sőt alakítja ma is, hiszen a szigetek évente átlagosan 0,9 métert elmozdulnak. Mi rövid repülőút után Santa Cruz szigetén szálltunk le, ahol motorcsónakba ültünk, hogy folytassunk utunkat Isabella szigetére. Már a kikötőhöz érve láttuk, hogy ez nem turistaátverés, ez az, amiről Darwin is írt. Valami semmi máshoz nem hasonlítható csoda. A türkizkék vízen elszórtan csokitortának tűnő megkövesedett kis lávaszigeteket láttunk, amelyeknek a tetején a kivált kén olyan volt, mintha az tejszínhabbal lenne díszítve. (Ecuador nemcsak a világ legjobb csokoládéjáról, hanem a legjobb csokitortákról is híres, így érthető a képzetkapcsolás.) Hihetetlen színekben pompázó, erőtől duzzadó a Mangrove erdő, amely a tenger vízéből nő ki. Nem betonozott, hanem homokos utcák, szállodakolosszusok helyett pedig egyszerű kis motelek az óceán partján. És pálmafák.

A sziget valamikor nagyon régen az óceán mélyén kitört úgynevezett pajzsvulkánok lávakiömléseiből jött létre. A most már a szárazföldön lévő tűzhányók lávafolyama összeért, így alakult ki a tengericsikó-sziget. Az egyik közülük a csupán 1142 méter magas Sierra Negra, melynek a világon a második legnagyobb a kalderája. Ezért neki is vágtunk, hogy közelebbről szemügyre vegyük. Az ellipszis alakú kráter alján jól látható, hogyan fortyoghatott valamikor itt a mára megkövesedett magma. A szigetcsoportot mindenki az egyedülálló állatvilágáról ismeri. Isabella szigetén számtalan, gyönyörűen karbantartott tanösvényen sétálhatunk, ahol tájékoztató táblák segítségével megismerhetjük az állat- és növényvilágot. De nagyon érdekesek az itt található lávabarlangok és lávacsatornák is. A lávafolyam lassan halad előre, közben a külső felülete kihűl, megszilárdul, a belseje azonban folytatja tovább az útját. A lávabarlangok közül néhány eléri a tengert, így gyakorlatilag a víz alatt sétáltunk a belsejében. Az óceánba nyúló megkövesedett lávafolyásokon pedig valóban iguánák tömkelege között sétálhattunk. Valóban óriásteknősökkel úsztunk, és amikor szieszta idején a moteltől félpercnyire lévő óceánban hűsöltünk, biztos, hogy megjelent egy fóka, ami játszani akart velünk. Itt feladtuk, mert ezt már tényleg nem tudtuk tovább fokozni.