„Utazólevéllel” a Bakonyban

Első állomásunkhoz, a cseszneki várhoz, apró utcákon, templomkerten át vezetett az út. A várat 1263 körül építtette IV. Béla király kardhordozója, báró Cseszneky Jakab. Elsősorban védelmi feladatot látott el, ugyanis itt haladt át az Alföldről Pannonhalmán át Győrbe vezető „sóút”. A vár a történelem során többször gazdát cserélt, birtokosai között voltak a Csákok, a Garai család, Szapolyai István, Török Bálint, Wathay Lőrinc és az Esterházy család. A háborús időkben főként lőszer- és élelmiszer-raktárként működött, illetve hadifoglyok gyűjtőhelye volt. A viszályok elmúltával azonban szerepe megváltozott, az Esterházy grófok kastéllyá alakították. Egészen a 19. század elejéig élvezhették annak kényelmét, mivel az 1810. évi földrengés, majd a későbbi tűzvész lakhatatlanná tette. A vár feltárása és helyreállítása napjainkban is folyik, de még így, romos állapotában is impozáns látvány. Miután a várba nem sikerült bejutnunk, folytattuk utunkat.

Időközben az eső is útitársunkká szegődött, igazi őszi időt varázsolva nekünk, s jelentősen megnehezítve a túrát. Rövid idő alatt minden sáros lett, az emelkedőkön csak kisebb nehézségek árán tudtunk feljutni, de a táj még így is gyönyörű volt. A fákról lehullott levelek a sárga és barna minden színében ott zörögtek bakancsunk alatt. A Z majd P+ jelzést követve értünk el a Cuha-völgybe. Az utat itt az tette igazán izgalmassá, hogy a jelzések hol a patak egyik, hol a másik felén kanyarogtak. Így nem volt mit tenni, néha bizony a vízből kiálló köveken át vezetett az út, s elég volt egy óvatlan pillanat, s máris a hideg Cuhában találtuk magunkat. Van viszont a völgynek egy másik érdekessége is, itt halad át ugyanis Magyarország egyik különleges vasútvonala. Műszakilag egyedülálló az országban a Porva-Csesznek és Vinye közti szakasz, ahol a vonat három alagúton és két völgyhídon át halad keresztül a Cuha-völgyben. Egy darabig mi is ezen a szakaszon haladtunk, amíg el nem értük következő állomásunkat, Vinyét. A kis települést ma mindössze öt család lakja. Ám a lakosság lélekszáma ellenére a település korántsem nevezhető néptelennek, hiszen Vinye a Bakony turistáinak egyik kedvenc kiindulópontja, az innen induló túraútvonalak pókhálószerű szövevénye igazi kihívást jelent a lelkes vándoroknak. Kis pihenő és rumos tea után mi is folytattuk utunkat, megörülve a hirtelen előbukkanó napnak. A Kőpince-forrást elhagyva a Zörög-hegy mellett haladtunk, kiélvezve az őszi napsütés minden pillanatát. A visszaút szinte pillanatok alatt elrepült, s egyszer csak azt vettük észre, hogy a lemenő nap fényében ott magasodik előttünk ismét a cseszneki vár romja.

Pár héttel első bakonyi barangolásunk után leesett a hó. Ennek örömére ismét nekivágtunk az erdőknek, csak most rendhagyó módon, fogattal. Szállásadónk és vadásztársai már kora hajnalban elindultak a hajtásra, mi pedig kicsit később követtük őket a rengetegbe. A köd és a pára már régi ismerősként köszöntöttek bennünket induláskor, most a hideg volt az, amivel fel kellett venni a harcot, de pár gyapjútakaró ezt a problémát hamar orvosolta. Németbányáról indultunk felfedezni a régi „kis” vasút és a bauxitszállító út azon vonalait, melyeket még nem hódított vissza teljesen a természet. Útközben fogathajtónk lelkesen mesélt a helyről, a látnivalókról, a kis falvakban élők mindennapjairól. Miközben ittuk minden szavát, fél szemünket az erdőn tartottuk. Bíztunk abban, hogy esetleg vadakat is látni fogunk, de úgy tűnt, aznap nem csak a természet aludta téli álmát. Ennek ellenére egészen különleges élmény volt bepillantani az erdő életébe úgy, hogy a lábunk szinte nem is érintette a talajt.

Pár óra kocsikázás után végül visszamentünk Németbányára a szállásunkra, ahol bepillantást nyerhettünk a helyi gasztronómiai csodákba. Valószínűleg a vadászok szerencsével jártak, mert fenséges vadételek fogadtak bennünket visszatértünkkor, melyhez természetesen jóféle bor is dukált.

További nagyszerű túratippeket talál a The Explorer magazin 2010/1-es számában.