Jégbe zárt kalandozás

Szentpétervár minden kétséget kizáróan Európa egyik leghidegebb városa – a világ egymilliónál több lakossal rendelkező nagyvárosai közül az orosz fekszik a legészakabbra. Persze ki ne hallott volna a zord, embert próbáló orosz télről, amely nem egy hadvezér terveit hiúsította meg. Mégis, a négymilliós város akkor tűnik a legigazabbnak – és furcsa módon a legromantikusabbnak –, amikor beköszönt az a bizonyos hideg, és a fagyott Néva ezüst szalagként csomagolja be a várost.

A hideg miatt Szentpétervárt sokkal kevesebben látogatják a téli időszakban, mint nyáron. Ilyenkor elmarad a szokásos tömeg, és a szállások árai is jelentősen csökkennek. Noha a ma már látványosságnak számító kígyózó sort az Ermitázs előtt nélkülöznöm kell, cserébe viszont szembesülhetek a város igazi arcával. Nyáron ugyanis, szinte az első zöldellő fa láttán a legtöbb szentpétervári az úgynevezett dachákba, vagyis a nyári lakokba teszi át székhelyét, egészen szeptemberig, amikor a nemzeti hobbinak számító gombászással töltik szabadidejüket. Télen pedig, a várakozásokkal ellentétben nem gubóznak be az otthon melegébe, hanem birtokba veszik városuk utcáit, tereit, parkjait és örömmel fogadják a tél minden kincsét: a havat, a jeget és általában a leghidegebb évszak nyugodt, fennkölt hangulatát. Erzsébet cárnő sem véletlenül választott ilyen élénk színeket az épületeknek: a fehér hóköpeny, ha lehet, csak még szebbé teszi a várost. Legyen bármilyen hideg, az elnyűhetetlen oroszok a városi mitológia szerint csak akkor esnek téli depresszióba, ha már a vodka is megfagy…

Az oroszok híresek arról, hogy szeretnek mulatni. A XIX. században, és egészen 1914-ig a szentpétervári szezont az Újév köszöntésével nyitották meg, és onnantól kezdve a felső tízezer a téli hónapokban minden este más és exkluzív koncertet, színházi előadást, privát partit vagy éjféli vacsorát nézett meg magának. Mára ez a századelői szokás visszatérni látszik: a Nyevszkij Proszpekten sétálva lépten-nyomon óriási bundákba, szigorúan szabott tiszti öltönyökbe és elegáns egyenruhákba botlunk. A bunda mellett az orosz hölgyek másik, szinte kötelező téli kiegészítője a magas sarkú cipő, amelyben még a jeges úton is kifutóra illő méltósággal képesek végigvonulni. A késői mulatozás a szentpétervári életfelfogás szerves részét képezi, az emberek ilyenkor később kelnek – januárban például egészen tíz óráig sötét van.

Síléccel a Néván
A város legújabb téli sportját, a kite skiinget mindenképpen érdemes kipróbálni, a végeláthatatlan jégtáblákon való száguldás igazán kivételes élménynek ígérkezik. Negyedórás utazás után megérkezem a Vaszilevszkij-szigetre, ahol a szürke minden árnyalatát felvonultató égbolt szinte összefolyik a fagyott Finn-öböl felszínével. A háromórás oktatás alatt a tapasztalt síelők látványos dolgokat is véghez tudnak vinni, ám a látszat ellenére az ernyős síelés alapvetően nem egy egyszerű dolog. Az irányítás nem is volna nehéz, egészen addig, amíg az ernyő emelkedése eléri a 45 fokot – az erőzónát, ahogy szaknyelven hívják –, akkor ugyanis a hirtelen gyorsulás már kiveszi az irányítást a kezemből. Föld és az ég között lebegek valahol félúton, mesterem, Olga csak annyit kiált utánam: „Érezd a szelet! Hallgatni fog rád!”. A „parkolásomból” ítélve ma nem voltunk olyan jó viszonyban a szél és én, ennek ellenére rendkívül üdítő és szívderítő élmény volt kipróbálni ezt a sportot.

Kézfogó a tigrissel
Talán kevesen tudják, de Szentpéterváron található az első olyan épület, amely kifejezetten a cirkuszi előadások befogadására készült. Persze nem egy hatalmas, kör alakú sátrat kell elképzelni. A Szentpétervári Bolshoi Cirkusznak otthont adó kőpalota 1847-ben épült, egy olasz cirkuszi művész, Gaetano Ciniselli ötlete nyomán. Az épület két halljában 1928 óta várja az érdeklődőket a világ első cirkuszi múzeuma, amely az évek során több mint nyolcvanezer kiállítási tárgyat gyűjtött össze.

A legkeresettebb előadás az „Elefántok és tigrisek” címet viseli, amely a megmosolyogtató fókapuszikhoz és labdázó kismajmokhoz szokott közönségnek komoly meglepetést okoz. Mstislav Zapashny, a híres cirkuszdinasztia tagja 1977-ben prezentálta először egy színpadon a két ősi ellenséget, azt bizonyítandó, hogy „a tigrisek képesek gondolkodni”. Egy elefánt a farkánál fogva húzza körbe a nagymacskát színpadon, majd átlépve rajta tesz egy további kört. Óhatatlanul eszembe jut, ha az idomító akaratán egyszer felülkerekedne az evolúció törvénye, azt az estét a gyerekek nem könnyen felednék. Erre azonban az elmúlt harmincegy év során nem volt még példa, sőt, a mutatvány befejezéseként a két állat még egy kézfogásfélét is imitál a béke jegyében. Zapashny úr engem meggyőzött a tigriseket illetően.

A fekete gőz csodája
Ne csodálkozzunk, ha egy orosz szálloda magyar nyelvű kínálatában a „bánya” szó is szerepel, az orosz elnevezés ugyanis a ’gőzfürdőt’ jelenti. Az oroszok már a XII. században építettek bányákat, akkor elsősorban tisztálkodásra használták ezeket. A mai, városi átiratok alapját a vidéken, leginkább vízparton épített, egyszerű gerendaházikók adták. A faépítmények réseit gondosan betömködték mohákkal, a gőzzel együtt gomolygó füst miatt pedig a falakat feketére festette a korom.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. novemberi számában olvashatja!