Szerz(ők): Schurk Viktória | Fotós(ok): Donald Sassoon: A Mona Lisa-sztori – Egy festmény története képekben (Saxum Kiadó, 2006)
1911. augusztus 21-én, egy forró nyári délelőttön a 31 éves Vincenzo Peruggia olasz asztalosmester leakasztott egy 77 x 53 cm méretű, olajjal vékonyka nyárfalapra festett, több mint négyszáz éves női arcképet a párizsi Louvre faláról, kivette a keretéből, és kabátja alá rejtve fényes nappal kisétált vele az épületből. Ez volt minden idők legnagyobb horderejű képrablása, amely közel 3 hétre kiszorított minden mást a lapok címoldalairól, és kíváncsiskodók tömegét vonzotta a festmény hűlt helyéhez. A világ legtitokzatosabb festménye, Lisa del Giocondo portréja ekkor vált véglegesen ikonná.
Évente hatmillió látogató zarándokol miatta a párizsi Louvre-ba – pedig első látásra csak egy átlagos női portrénak tűnik. Fiatal nő ül kietlennek látszó, folyókkal átszelt, idegenszerű sziklás táj előtt egy erkélyen. Bal keze a kép alsó szegélyével párhuzamos székkarfára kulcsolódik, jobb kezének keskeny ujjai bal karján nyugszanak kecsesen. Egyszerű, ám elegáns ruhájának drága szövete szépen kidolgozott redőkben omlik alá, bal vállán átvetve egy lepel lóg. Testével félig a szemlélő felé fordul, balra irányított szemei látszólag egyenesen a megfigyelőre szegeződnek. Orcái teltek, homloka magas, orra hosszú, álla hegyes, barna haját áttetsző, finom fátyol borítja, és vastag szemhéjjal keretezett meleg barna szemei felett nincs szemöldöke. Az asszony ruhája, haja, a bőrén vetett árnyék színe teljes összhangban van a mögötte látható tájjal.
A reneszánsz portrék gyakorlatával ellentétben egyetlen jelkép vagy jelzés sem utal arra, hogy kit is ábrázol a portré. Egyetlen ékszer sem tereli el a figyelmet a kép tulajdonképpeni témájáról, magáról a nőről, aki szelíden, szeretetteljesen tekint ránk; anyáskodónak tűnő, madonnaszerűen idealizált lénye mintha minden titkok tudója és hordozója lenne. Az élettelennek, zordnak ható táj kontrasztja előtt az alak még elevenebbnek, még kedvesebbnek és derűsebbnek tűnik. Bárhonnan is nézzük a festményt, mindig ránk tekint, és mindenhonnan ugyanolyan távolságtartó, fenséges és titokzatos. Zárt szája szegletében pedig valami mosolyféle bujkál. Hát igen, az a mosoly… Köteteket írtak tele e jelképpé vált mosoly, a szépen ívelt, emblematikus ajkak elemzésével, próbálták megfejteni titkát – mindeddig sikertelenül.
Egy 2000-ben folytatott nemzetközi közvélemény-kutatás során a megkérdezettek 85,8 %-a nevezte meg a Mona Lisát a világ leghíresebb festményeként. Titokzatos mosolya, alkotója, a reneszánsz polihisztor kérdésekkel és rejtélyekkel teli élete, a műfajt teremtő portréábrázolás, a kép kalandos sorsa, ellopása és az ellene irányuló merénylet, a Mona Lisa átlényegülése a végzet asszonyává, a fél évezred során róla készített másolatok és karikatúrák ezrei – mindezek együtt tették mára azzá, ami: a világ leghíresebb festménye. Titkait millió kérdés kutatja, most azonban úgy tűnik, hogy a kanonizált három fő „titok-kérdés” – 1. Ki volt a modell? 2. Miért olyan rejtélyes a mosolya? 3. A Louvre-ban valóban az eredeti festményt őrzik? – egyikére már választ kaptunk.
A modell: Madonna Lisa
A festmény „keresztapja” Giorgio Vasari (1511-1574), a középkori itáliai festők krónikása, ő említi 1550-ben először ’Mona Lisa’-ként (a mona vagy monna az olasz madonna szó rövidítése, jelentése asszony): Leonardo „Francesco Giocondótól kapta a megbízást felesége, Mona Lisa portréjára. Négy éven keresztül fáradozott ezzel a művel és végül befejezetlenül hagyta. Ma Franciaország királya, I.Ferenc tulajdonában van Fontainebleau-ben.” Vasari leírja továbbá azt is, hogy Leonardo a festményt mindenhová magával vitte és végül sohasem adta át megrendelőjének.
Ismert egy Vasarinál jóval korábbi beszámoló is Aragóniai Lajos bíboros 1517. októberi látogatásról Leonardo műhelyében az Amboise melletti Clouxban, ám sajnos több téves információval: „A falvak egyikében Urunk meglátogatta Lunardo Vincit Firenzéből, egy több mint 70 éves aggastyánt, korunk egyik legkiemelkedőbb festőjét, aki a Nagyságos úrnak három festményt mutatott, egy bizonyos firenzei hölgyről, az elhunyt Giuliano de Medici kívánságára természet után festve; a másik a fiatal Keresztelő Szent Jánost ábrázolja, és még egyet, egy Madonnát és gyermekét, mindkettőjüket Szent Anna ölén ülve: mindannyian tökéletesek.” Leonardo ekkor 65 éves volt, a „bizonyos firenzei hölgy”-nek pedig – most már bizonyos – semmi köze nem volt Medici bíboroshoz.
A megfestett személy identitására vonatkozó találgatások viszont éppen a bíboros személyéből indultak ki: szeretőit, Pacificia Brandanot vagy a nápolyi Isabella Gualanda-t sejtették a képen. Tőle elszakadva szóba került még többek között Isabelle d’Este, a mantuai márkiné, vagy Aragóniai Izabella, a nápolyi király unokája, esetleg Costanza d’Avalos, egy nápolyi nemes hölgy. Sőt, a feltételezetten homoszexuális Leonardo sokak szerint saját magát festette meg nőként, vagy – Sigmund Freud sem maradhatott ki – szeretett édesanyját.
A heidelbergi egyetemi könyvtár igazgatója, Veit Probst ez év januárjában megjelent tanulmánya viszont bebizonyította, hogy (az amúgy nem mindig szavahihető) Vasarinak kivételesen igaza volt. Az egyetem tulajdonában lévő inkunábulumok katalogizálása során Dr. Armin Schlechter 2005-ben érdekes feljegyzésre bukkant. Több mint 300 éve őrzik Heidelbergben Cicero „Epistulae ad familiares” levélgyűjteményének egy 1477-ben Bolognában kiadott ősnyomtatványát, amelyben Cicero egy Kr. e. 54. decemberében írt levelében arra utal, hogy Apellész (híres ókori művész, Nagy Sándor udvari festője) művészi alapossággal csak Vénuszának fejét és mellének felső részét kivitelezte, ám a test többi részét befejezetlenül hagyta. A könyv első tulajdonosa, Agostino Vespucci – az 1498 és 1512 között Firenze szolgálatában álló Niccoló Machiavelli személyes titkára – e helyen kézírással a következő latin nyelvű megjegyzést tette: „A festő Apellész. Így teszi ezt Leonardo da Vinci is minden festményén, mint például Lisa del Giocondo arcképén, és Annánál, a Szűz édesanyjánál. Meglátjuk, hogy a nagy tanácsteremben mire jut majd, amelyről éppen most egyezett meg a Gonfaloniere-vel. 1503. október”
Leonardo a fenti időpontban tehát már egészen biztosan dolgozott a Szent Anna harmadmagával című képen és „Lisa del Giocondo képmásán”, valamint szóban már megbízták a Palazzo Vecchio nagytermének falán az Anghiari melletti győzedelmes csata megfestésével, amelynek szerződését csak 1504. májusában írták alá (a falfestmény a nem megfelelő alapozás miatt sajnos elpusztult).
Azaz: a Mona Lisa modellje tényleg az 1479. június 15-én Firenzében született Lisa di Antonmaria Noldo Gherardini volt, aki 16 évesen, 1495. március 5-én ment hozzá a 19 évvel idősebb firenzei selyemkereskedőhöz, Francesco di Bartolomeo del Giocondohoz. Ő korábban már két feleségét veszítette el egy-egy évvel esküvőjük után. Lisához ezért még jobban kötődött, hiszen a lány 1496 májusában és 1502. decemberében is egészséges fiúgyermeknek adott életet. A reneszánsz korában portrékat általában valamilyen konkrét alkalom kapcsán rendeltek – ilyen alkalom volt például, ha a feleség túlélte a gyermek születését és a gyermekágyat, vagy ha új otthonba költözött a család. A feljegyzések szerint Francesco 1503 áprilisában vásárolt egy házat a Via della Stufában, és ezzel egyidejű megkönnyebbült öröme, hogy mind négyhónapos gyermeke, mind felesége a legjobb egészségnek örvend – ez duplán is okot adott egy portré megrendelésére.
Mosolyog? Vagy mégsem?
Ki tudja. Az arc alaposabb vizsgálatakor kiderül, hogy sem a száj, sem a szemek szeglete nem mutatja a mosoly jeleként az arcizmok összehúzódását, hanem egyfajta megmagyarázhatatlan belső sugárzás és belső mosoly tükröződik a hölgyalak arcán és egész lényén. Oka mindenesetre lehet Lisának a mosolyra, gondoljunk csak a portré megrendelésének fenti apropójára. A férj nevének jelentése is magyarázat lehet: giocare jelentése olaszul játszani, a giocondo tehát annyit tesz, mint játékos, vidám. Mégis találunk hát utalást magára a modell nevére-személyére is?
Teóriák tucatjait igyekeztek már mindenféle vizsgálatokkal alátámasztani: volt, aki szerint olyan emberek mosolyognak így, akik elveszítették a metszőfogaikat, mások egy részleges bénulás, az úgynevezett Bell-parézist vélték felfedezni a Giocondán. Amerikai tudósok pedig azt bizonyították, hogy a mosolynak tűnő, a szájszegletben megbúvó valami csak egy, a fény-árnyék játék által agyunkban kiváltott vizuális csalódás eredménye. Akárhogy is legyen, a legtitokzatosabb az egész mosolyban mégis az a tökéletesen biztos ecsetkezelés, amely azt képes volt létrehozni némi festék segítségével egy egyszerű nyárfadarabon.
A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. júliusi számában olvashatja!
