Kis kertjeikben csendben szorgoskodó, hófehér cellaházaikban magányosan imádkozó, elmélkedő, nyugovóra térő, fehér kámzsába öltözött szerzetesek. Ezt láthattuk volna kétszázötven évvel ezelőtt a kamalduli barátok majki remeteségében, ahol a beszéd is ritka jelenség volt: a némasági fogadalmuk alól a barátok évente csupán hat napra kaptak felmentést.
Némasági fogadalomban élő szerzeteseket ugyan már nem találunk Majkon, ám állnak még a külön kis kápolnával, lakó- és hálóhelyiséggel, kamrával és pincével rendelkező cellaházak, ahol egykor elmélkedéssel, a Biblia olvasásával, imával, írással és kertészkedéssel töltötték napjaikat a remeték. Kissé romosan, átépítve, ám mégiscsak fennmaradt az a hajdani, erdei kolostorépület, ahol évente néhány napon együtt imádkozhattak, étkezhettek és egymással szót válthattak a barátok. A Vértes vonulatai között, a tavak szomszédságában fekvő remeteségben ugyan napjaikban már turisták sétálnak, ám ha esténként bezárulnak a kapuk, ismét a 250 évvel ezelőtti csend uralja az Európa-szerte kuriózumnak számító, erdő ölelte műemlékegyüttest.
A jelképpé vált némaság
Legendák szólnak arról, hogy miért éppen a XVIII. század első felében érkeztek a kamalduliak Majkra. Eszerint a szabadságharc bukása után, az 1711-es szatmári békét követően a hallgatás az ellenállás egyik utolsó lehetőség szimbólumává vált. A Rákóczihoz hű, dunántúli nemesi családok pedig úgy demonstrálták hűségüket a fejedelemhez, hogy adományokkal támogatták a majki remeteség cellaházainak felépülését, és a fogadott némaságban élő kamalduli szerzetesek betelepítését. A majki kamalduli remeteség persze ekkoriban nem volt egyedülálló Magyarországon. Korábban már megtelepedett a rend 1691-ben Nyitra mellett, 1700-ban a Sopron vármegyében lévő Lánzsér váránál és 1710-ben a Szepes vármegyei Lechnicen. Majkra csak az 1730-as évek derekán érkeztek a néma barátok.
Évente csak hat napon beszélhettek
Hogy kik voltak ezek a csuklyás, fehér kámzsát hordó, fejük tetejét leborotváló, rövid hajat és hosszú szakállat viselő barátok, akik magányban és némaságban éltek? A nép fehér bencéseknek hívta őket, ami nem is csoda, hiszen a rend a bencések egyik önálló ágaként működött: a barátok aszkétikusabb előírások szerint éltek, és a rendbe lépésükkor némasági fogadalmat tettek. A zsolozsma bizonyos imaóráin ugyan közösen vettek részt, sőt saját napi imáikat is hangosan mondták, ám ezen kívül tartózkodtak a beszédtől. A némasági fogadalmuk alól csak nyáron és télen 3-3 napra kaptak feloldást, ekkor beszélhettek egymással is.
Külön-külön kápolnával rendelkező cellaházakban laktak, a nap nagy részét magányban töltötték. Szinte egész évben böjtöltek, étkezésük igen szegényes volt: főként növényeket, hetente kétszer pedig halat fogyasztottak, tartózkodtak a bor és a hús élvezetétől. Jelszavuk a „Gondolj a halálra!” mondat volt. Feladatuk pedig az, hogy imádkozzanak mindenkiért, még azokért is, akik saját maguk sohasem fordulnak Istenhez, na és persze a cellaházuk felépülését támogató családokért. Az elmélkedésen és szigorú önvizsgálaton kívül a nap nagy részében a magas kőfallal övezett cellaházuk kertjében tartózkodtak, fizikai munkát végeztek. Kertműveléssel, valamint kegy- és egyházművészeti tárgyak készítésével foglalkoztak. Kámzsájukat elől-hátul kötény egészítette ki, derekukon barátzsinór fogta össze. Lábukon leginkább sarut, ritkábban csizmát viseltek.
Fehér bencések
A szigorú remeterendet a lombardiai hercegi család sarja, Szent Romuald (951-1027) alapította 1012 körül az itáliai Arezzo közelében. Pápai jóváhagyást II. Sándortól kapott 1027-ben. A rend a magányos remeteéletmódot később ötvözte a szerzetesek szigorú közösségi életével, tagjai lelki tökéletességre törekedtek. Míg Romuald csak szegénységre, engedelmességre, tisztaságra tett fogadalmat, 1038-tól kötelező lett a hallgatási fogadalomtétel is a szerzetesek számára. A rend tagja az lehetett, akit a hároméves próbaidő leteltével az apát érettnek tartott az egész életen át való magányra, hallgatásra. A kiválasztott egy elkerített cellaházban lakott, napi ellátásáról egy erre a feladatra kijelölt fráter gondoskodott. Majkon hajdan tizenhét cellaházban laktak remeték, napjainkban a kamalduli rendnek világszerte kilenc működő kolostora van, melyben száznál is kevesebb szerzetes él.
Építkezés adományokból négy évtizeden át
A majki kamalduli remeteséget gróf Esterházy József országbíró, Komárom megye főispánja alapította 1733-ban. A gróf, aki ekkor még csak néhány éve volt a majki uradalom tulajdonosa, a szerzetesi élet pártolója volt. Kora ifjúságában maga is papi pályára készült, így bőkezűen 1200 holdas pusztát, tavakat és malmokat is adományozott a barátoknak. Ám az sem véletlen, hogy e területet szánta a kamalduliak letelepítésére, hiszen már korábban is éltek itt szerzetesek: okleveles adatok igazolják, hogy 1252 előtt is működött a majki premontrei prépostság. A XVI. század első felében azonban a Vértes falvait feldúló, portyázó török csapatok pusztításai miatt a szerzetesek elhagyták kolostorukat.
A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. júliusi számában olvashatják!
