Szent hegyek között

Négyen indultunk el hajszálpontos útiterv és menetrend nélkül, de ami ennél sokkal fontosabb, évek óta érlelődő kíváncsisággal, nyitottsággal és elszántsággal, hogy megnézzük Örményországot és Grúziát – mindössze három hét alatt. Az ötlet egy erdélyi kirándulás során született, amikor a gyergyószentmiklósi örmény templom és síremlékek között sétálva csoportunk egyik tagja felfedezte rég feledésbe merült örmény gyökereit…

Az orosz állami légitársaság Moszkva-Jereván járata hajnalban érkezett meg Zvarnotszra, a szerény fővárosi repülőtérre. Bárki szálljon is le Jerevánban, első meghatározó élménye egészen biztosan nem az út nyűgének utóhatása, vagy a jellegtelen repülőtéri melléképületek látványa lesz, hanem az, hogy már a kifutópályáról tisztán látszik minden örmény helyek legörményebbike és legkeresztényebbike, az örmény-török határ túloldalán fekvő Ararát. A több mint 5000 méter magas hegyóriás valóban lenyűgöző, a fenséges Kilimandzsáróhoz vagy a Fujihoz hasonlóan teljesen uralja a környék látképét. Az a tény, hogy megmászásához, vagy egyáltalán megközelítéséhez a török hadsereggel kell kapcsolatba lépni, már egészen más kérdés. Az örmény adminisztrációval viszont nem volt semmi gondunk. Az egy hónapra kapható, 30 dolláros vízum percek alatt elkészül akár a repülőtéren is, pedig az utazás előtt még úgy tűnt, nagykövetségek és utazási irodák bonyolult szálain keresztül juthatunk csak a kötelező papírhoz. Itthonról persze sok minden másnak tűnik…

Jereván – ígéretes nyitány
Előtanulmányainkból tudtuk, hogy a repülőtérről kiáramló hátizsákosokra a taxisok hiénaként vetik rá magukat, ahogy tisztában voltunk azzal is, hogy az alku végén az először felajánlott ár töredékéért utazhatunk majd. Az is tipikusnak tűnt, hogy a taxi lerobbant velünk félúton, így át kellett szállni egy segítőkész kolléga autójába. Arra viszont már kevésbé számítottunk, hogy a Jereván központjába vezető út jelentős része fényreklámok erdeje között visz, mintha valamiféle kispályás Las Vegasban volnánk.

A turisták által kevésbé bejárt, jellemzően nem a GDP/fő mutató alapján világélmezőnybe sorolt országokkal kapcsolatban az utazók legtöbbször egymásra licitálva áradoznak a helyiek vendégszeretetéről, és hogy ezt nem mindenféle alap nélkül teszik, azt mi is megtapasztalhattuk… Miután Jerevánban szombat hajnalban csomagjainkkal leültünk egy kapualjba, kisvártatva felhívtak az erkélyről egy házibuliba. Egy ilyen helyzetben persze a kommunikáció a legritkább esetben jelent akadályt, ezzel együtt is örömmel vettük tudomásul, hogy a helyiek tökéletesen tudnak oroszul. Később kiderült, a fiatalok sokszor értenek angolul és ritkábban franciául is. Nem voltunk még egy órája sem az országban, de már láttuk az Ararátot, és vodkázás közben helyi huszonévesek lakásán barátkoztunk, akik könnyelműen fogadkoztak, hogy elkísérnek utunkon. Mindenesetre ígéretes nyitány.

Jerevánban homestayben lakik a rendes hátizsákos utazó. Ezek közül is Anahit asszony lakása a legmenőbb, aki természetesen a népszerű Lonely Planet útikönyv szereplőnője, így nem is nagyon van olyan pillanata az életének, hogy lakásában ne tartózkodna egyszerre 10-15, átlagosan 4-5 különféle nemzetből származó utazó. A lakás épp olyan, mint bármelyik nyugati youth hostel, csak itt nem a recepció mellé telepített kocsmában cserélődnek az információk, hanem a konyhaasztalnál egy tea, és Anahit süteménye mellett. Mindezt 12 dollárért éjszakánként, a város szívében, az Örmény Nemzeti Operával szemben.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. januári számában olvashatják!