Séta az örök városban

Korábban nem szerettem a római történelmet. Egészen addig, amíg egyszer véletlenül a kezembe került Robert Graves egyik könyve, az „Én, Claudius”. Nem tudtam letenni, faltam a sorokat. A szemem előtt kelt életre a civilizációk civilizációja, benne egy nem mindennapi család története. Ez a regény olyan nagy hatással volt rám, hogy attól a naptól fogva minden ízemben érezni, látni szerettem volna azokat a helyeket, tereket, ahol „újdonsült barátaim” éltek és haltak.

A repülõgép Róma légterébe ér, és mintha az istenek mind kedvemben akarnának járni, a gyönyörû napsütésben fürdõ város látképe tárul a szemem elé. Ráadásul a vibráló párában észreveszem még Campagne hullámzó dombjai felett a Szent Péter Bazilika kupoláját is. Méltóbb fogadtatást nehezen tudnék elképzelni! A repülõgéprõl leszállva azonnal tudatosul bennem az is, hogy a Mediterráneumba érkeztem, hiszen az október végi 22 °C fokos hõmérséklet gyorsan az öltözékem könnyítésére ösztönöz. Felszállok a gyorsvasútra – ami Leonardo Express névre hallgat – és az utazás közben úgy érzem, szinte magába szív a hozzávetõleg háromezer éves világváros.

Megérkezem a Termini pályaudvarra. Az otthon elképzelt római közlekedésrõl alkotott káoszelméletem helyett meglepõdve azt észlelem, hogy pillanatok alatt megtalálok minden szükséges információt és öt perc múlva már a szállásom recepcióján állok. Szerencsére a régi városfalon (amit még Aurelianus császár 270-ben építtetett és 19 kilométer hosszú) belül van a hotelem, így könnyûszerrel, gyalogosan próbálom majd felfedezni az ókortól a napjainkig épített csodás építészeti remekek tömkelegét. Gyors lepakolás után rögtön belevetettem magam a városi forgatagba. Elsõ utam önkéntelenül is a Colosseumhoz vezet, amelynek megpillantása felér egy sokkoló „érzelembombával”. Habár éjszaka van, ahogyan kigyúlnak a hatalmas építmény körül az éjszakai város fényei, még lenyûgözõbbé válik az élmény. Azon veszem észre magam, hogy már két órája ott állok és szájtátva bámulom az „óriást”. Mivel késõ este lévén csak kívülrõl áll módomban szemügyre venni a gladiátorok egykori harcterét, elhatározom, hogy ide késõbb még visszatérek, valamikor napközben…

Hirtelen megéhezem, így egy igazi olasz éttermet keresek. Szerencsére hamar találok is egy szimpatikusat, ahol egyértelmûen a pizza rendelése mellett döntök. Mellé a finom bor választása is evidensnek tûnik. Miközben a nedût kortyolgatom, a fõételre várva azon mélázom, hogy röpke négy óra alatt teljesen rómainak érzem magam. Szinte cinkosan mosolygok össze a tulajdonossal, mikor egy másik turista kézzel-lábbal, több nyelven megszólalva próbál asztalt foglalni, mire csak egy széttárt kar, égnek fordított tekintet, majd egy olaszul elmondott válasz a reakció: „Ember! Rómában vagyunk, beszéljél olaszul!” Hát igen! A tradíciók! Persze végül megoldódik a kérdés egy indiai pincér közbenjárásával. Nem hiába, Róma mindig multikulturális olvasztótégelye volt a különbözõ földrészekrõl érkezõ embereknek.

A mai napot a „mindent látni akarok, de azonnal” jegyében tervezem. Így a korai kelés és az elmaradhatatlan espresso után a mindenki által mindenképp megtekinteni tervezett helyszínek felé veszem az irányt. Egész délelõtt a Piazza Navona – Trevi-kút – Spanyol lépcsõ „Bermuda-háromszög”-szerû útvonal különbözõ pontjain tûnök fel. Teljesen kimerít a Piazza Navona lüktetése, ahol karikaturisták, pantomimmûvészek, tûznyelõk varázsolnak hangulatot a Domitianus császár ókori stadionjának ovális terére. A nyüzsgõ tér után lebilincselõ látványt nyújt a Trevi-kút, mely leginkább egy palota homlokzatára emlékeztet. A díszkútban álló, barokk szoborcsoport közepén a tenger istene, Neptunus irányít vad és szelíd lovakat, amelyeket tritonok vezetnek.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. januári számában olvashatja!