Béal Feirste

Belfastról első körben két dolog jutott eszembe. Az azonos című egykori Boney M sláger, amit megvallom őszintén, az akkoriban dúló Abba őrület miatt zeneileg nem is igen vettem komolyan, valamint egy, a tulajdonomban lévő, Belfastban készült ír dob, egy bodhran, amin magam is évekig játszottam. Őszintén szólva nem volt egyszerű összebékítenem emlékeimben a popzene egyik múlékony alkotását az ír folkzenében évszázadok óta, páratlan népszerűséggel bíró hangszerrel, de még így is sokkal könnyebb volt a dolgom,  mint az országban élő katolikusoknak és protestánsoknak, akik évtizedek hosszú háborúskodásai után, 10 éve mégis sikeresen kiegyeztek.

Előzmények
Lassan készülődök, hogy elérjem a Dublinba induló, délutáni gépet. Régóta készülődök abba az országba, melynek kultúrája, történelme és lakosai évek óta élénken foglalkoztatják a képzeletemet. Előveszem az útikönyvet, újra belelapozok a sűrű aláhúzásokkal tarkított oldalakba és elképzelem azt a pillanatot, amikor az ismeretlenül is ismerős Zöld Szigetre lépek. Nem tagadom, van valami furcsa kötődés köztem és a csökönyösségükről, kitartásukról, és vidám makacsságukról híres írekben. Oly sok a közös pont, hogy sokszor még az is eszembe jut, hogy előző életeim valamelyikében minden bizonnyal magam is ír voltam. Hogy mást ne mondjak, 10 évig játszottam magam is poros színpadokon hobbiból ír és kelta muzsikát és régóta foglalkoztatnak az ír legendák és mondák is, ahol tündérek és manók kézenfogva járnak, ahol klánok és az Írországot egyesítő Brian Boru király hősi emléke tűnik fel ezer és ezer alakban. A nyers erő és a líra finom találkozása nem ritka e különös nép történelmében és valahogy mindebben van valami hihetetlen harmónia, ami lépten-nyomon érezhető annak, aki egy kicsit is mélyebben kezd foglalkozni ezzel az országgal. De akinek ez nem elég, annak mindezen felül ott van az ír tánc, a sör és whiskey, Oscar Wilde, Yeats, Beckett és Shaw, és persze a U2.

A történelem benne van a levegőben
Késő este érkezünk meg Dublinba, ahol a fáradtság miatt csak egy rövid látogatásra futja a helyi pub-ba. A csapos is fáradt, ezért bár csupán egy Guinness-t kérünk, egy helyi vörös sörrel is gazdagabbak leszünk. Furcsa, hogy egy kicsit világosabb, mint a jól ismert fekete nedű, de azért ezt is örömmel kortyolgatjuk. A képernyőn rugbyt néznek a helyiek és sűrűn oda-odafordulnak a magyar szavak hallatán. De nem csak a mi nyelvünk furcsa számukra, Gaby a kísérőnk akcentusa is felkelti az érdeklődésüket, aki születetten német, de hosszú, vörös haja és fehér bőre miatt minduntalan írnek nézik. Másnap reggel a szálloda tulajdonosa élénk ívű előadást tart a hotel múltjáról, amelyet jó egy évszázada birtokol a családja és máris megérezzük, hogy mit is jelent az a bizonyos ír büszkeség…

Néhány óra elteltével indulunk Belfastba. Az autópályán az észak-ír határhoz közeledve azt vesszük észre, hogy hirtelen minden autó angol rendszámú, de semmi más nem utal a változásra. Sokszor még a helyiek sem tudják igazán, hogy melyik országban vannak, mert a pontos határkijelölést még mindig nem végezték el a szakemberek. Ahogy beérünk a városba, egyre többször látunk politikai feliratokat a falakon és elénk tárul egy Dublinnál sokkal kisebb, mégis éttermeivel, kis utcáival és kivilágított épületeivel igazán bájos város. Megérkezve mi más is lehetne az első programunk, mint egy igazi ír pub-túra. Mindenki vidáman néz egymásra és lelkesen készülődünk.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. májusi számában olvashatják!