Gyémánt

„Ránézésre” nem érdemes gyémántot venni. Két egyforma kő értéke között akár százszoros is lehet a különbség. A „miért?” hallatán a szakértő készségesen felhívja figyelmünket a vagyont érő briliáns tökéletes arányaira vagy éppen nemes tüzére. Két kő… Elsőre talán nem is láttunk köztük különbséget. De most már mi is a „szebbikre” vágyunk. A hibátlanra. A különlegesre. Pontosan erre épít a „gyémántbiznisz” is.

Az első gyémántokra úgy 2500 évvel ezelőtt, Indiában bukkantak rá, a rádzsák számára e nemes kövek a királyi hatalmat jelképezték. Az ókori görögök „Adamasz”-nak, legyőzhetetlennek nevezték el a természetben előforduló legkeményebb ásványt. Azt, hogy közönséges szénből áll a „drágakövek királynője” csak 1772-ben bizonyította be először Lavoisier híres kísérlete során, mikor is a francia tudós igazolta, hogy a gyémánt is szén-dioxiddá ég el, mint például a grafit, vagy a többi széntartalmú anyag. De míg az „iron” alapanyaga fémes fényű, zsíros tapintású és hajlítható, addig a gyémánt a Mohs-féle

keménységi skálán 10-es, vagyis a legnagyobb értéken szerepel. A kvarc 7-es, és már karcolja az üveget, ezért nem elég „üvegpróbával” megvizsgálni, vajon gyémántot találtunk-e… A gyémántra keménysége mellet nagyfokú ridegség is jellemző. Ez néha kellemetlen meglepetést is okozhat. Ha ugyanis a hasadási irányban – ami csiszolt kőnél nem állapítható meg – nyomást gyakorlunk a gyémántra, az bizony könnyen kettétörik. Ezért kell igen óvatosnak lenni, mikor foglalatba helyezik az ékkövet.

Gyémántteremtők
Közönséges hőmérsékleten a grafit jelenti a szén stabilis módosulatát. A gyémánt grafittá alakulásának reakciósebessége azonban szobahőmérsékleten olyan csekély, hogy lényegében végtelennek tekinthető. A gyémánttulajdonosok tehát megnyugodhatnak, nem fenyegeti őket az a veszély, hogy értékes drágaköveik egyszer csak kevésbé tetszetős grafittá alakulnak át. Az átalakulás – speciális körülmények között – a másik irányba is lehetséges. Először 1954-ben sikerült szintetikus úton gyémántot előállítani. A General Electric tudósai nikkel katalizátor segítségével 3500 MPa nyomáson és 1600 °C-on hozták létre az első „lombik” gyémántokat. A „gyémánttemetkezést” is lényegében ez az eljárás tette lehetővé, melynek során az elhunyt hamvaiból tetszetős gyémántkristályokat „teremtenek”. Egy erre szakosodott cég „Because love lives on” szlogen kíséretében kínálja szolgáltatásait azon hozzátartozók számára, akik gyémánt formában kívánják maguk mellett tudni szerettük földi maradványait. Még azt is megválaszthatják, hogy víztiszta, kék, vörös, sárga, esetleg zöld színben kívánják-e a hamvakból készült briliánst elkészíttetni, amit majd ékszerként viselhetnek.

Kimberlit, a gyémánt szülőanyja
A gyémánt kialakulásához szükséges extrém magas hőmérséklet és nyomás természetes körülmények között csak a földkéreg alatt, a földköpenyben adott. A kőzetlemezek ütközése, egymás alá torlódása során, miközben anyaguk egy része megolvad, a kőzetek (például a mészkő) szerves anyaga, vagyis széntartalma a felsőköpeny olvadékához keveredhet. Ezen olvadékból a szén 1500°C-on gyémánt formájában kristályosodik ki. Más elméletek szerint a gyémántszemcsék meteoritok becsapódása során kerülhettek közvetlenül a föld mélyébe.

A gyémántkristályok egyes vulkáni tevékenységek során a feltörő magmával „utazva” a felszín közelébe sodródhatnak. A vulkáni kürtőkben az olvadék később megszilárdul, magába ágyazva az értékes kristályszemcséket. A kürtőket kitöltő szürkés-zöldes kőzetet kimberlitnek nevezik. De „nem mind gyémántos, ami kimberlit”, vagyis a kimberlit sem tartalmaz mindig gyémántot. Ha ugyanis a felszínre törő magma sebessége nem ért el egy bizonyos sebességet – a számítások szerint körülbelül 160 km/órát – akkor a kristályok elpusztultak a jelenséget kísérő gázkitörésekben. Földünk mintegy hat-hétezer ismert kimberlitkürtője közül a kutatások szerint csak néhány tucat tartalmaz gyémántot.

A piszkos munka
A kürtők kincséhez alapvetően két úton lehet hozzájutni. Vagy le kell ásni közvetlenül a kimberlitrétegbe, vagy meg kell vizsgálni azoknak a folyóknak a medreit, amelyek az anyakőzet szétmállása, aprózódása után kimoshatták, majd torlatokban felhalmozhatták a gyémántokat. A gyémánttartalmú torlatok elsősorban az ősföldeken, például Dél- és Közép-Afrikában, valamint a Brazil-felföldön gyakoriak.

Gyémánttartalmú kimberlit főleg Dél-Afrikában fordul elő, de jelentősek a szibériai, a kanadai és az ausztráliai lelőhelyek is. Kezdetben a kürtőket is a folyók torlatainál alkalmazott évezredes módszerrel, vagyis mosással aknázták ki. Lejjebb haladva külszíni fejtésbe kezdtek, de a mélység növekedésével egyre gyakoribbá váltak az omlások, ezért a XIX. század végén Afrikában már földalatti járatokból kezdték bányászni a kőzetet. A kitermelt kimberlitet feldarabolják, megrostálják, majd iszapolják, miközben a gyémánt a többi nagy sűrűségű ásvánnyal együtt feldúsul. A „kövek” ezután ipari zsírral bevont rázóasztalokra kerülnek. A zsírréteg fölött vízsugár pásztázik, mely elmossa a nem gyémánt ásványokat. A gyémánt ugyanis nagy felületi feszültsége révén nem nedvesedik, így a zsiradékhoz tapad. A zsiradékréteget később összegyűjtik és megolvasztják, hogy a nyersgyémántokat eltávolíthassák belőle. A modern bányákban, mint például a kanadai Ekatiban röntgenes válogatótechnikát is alkalmaznak. A gyémántok nagy része ugyanis lumineszkál, vagyis röntgensugárzás hatására fényt bocsát ki magából. A lumineszcenciát fotocella fogja fel, mely sűrített levegő segítségével külön rekeszbe tereli a „gyanús” ásványt.

A becslések szerint felfedezése óta körülbelül 150 tonna gyémántot termelt ki az emberiség, ehhez mintegy 3 milliárd (!) tonna hordalékot, kőzetet, kavicsot kellett megmozgatnia. A gyémánttartalmú kőzetek átlagos hozama ugyanis mindössze1:20 000 000 rész. Napjainkban már bőven gazdaságosnak számít a kitermelés, ha 1 tonna kőzet megmozgatása során előkerül fél karát, vagyis 0,1 gramm gyémánt.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. májusi számában olvashatják!