Berlin

Berlin talán legjellemzőbb sajátossága, hogy villámgyorsan és folyamatosan változik. Minden egyes alkalommal egy tökéletesen más várost láttam ugyanazon a földrajzi helyen. A legfontosabb épületek, utcák természetesen mindvégig ott voltak megszokott helyükön, a Spree is ugyanúgy folyt, csak valahogy az atmoszféra cserélődött. Olyan ez mintha a kaleidoszkópon fordítanánk egyet: a golyók ugyanazok, de az összkép mégis más.

Valamikor a falat lebontó években kezdődött, amikor a zsúfolt vonatról leszállva először láttam meg az NDK-s levelezőtársam bélyegeiről már jól ismert tévétornyos, világórás Alexanderplatzot. Tinédzseréveit a nyolcvanas években megélő fiatalként komoly elégtételt jelentett a kelet-berlini nevetséges árak kifizetése, a néhány napig tartó gazdagság érzése. Ugyanakkor máig nem felejtem a Checkpoint Charlie, azaz a „C ellenőrzőpont” NDK-s határőrének tekintetét, melyben a szolgálatból eredő, kötelező gyanú és a szabad átjárásunk fájdalmas irigysége egyesült. Több bécsi kirándulással a hátunk mögött Nyugat-Berlin már nem is jelentett túl sok izgalmat. Kikapartuk a magunk darabját a falból, majd életkori sajátságunknak megfelelően mentünk is vissza, oda, ahol olcsóbb a sör.

A kettéosztottság, a diktatúra mára inkább csak múzeumi emlék, a fiataloknak legfeljebb érdekesség. A híres-hírhedt határ-, vagy még inkább fal-átkelő, a Checkpoint Charlie múzeuma azonban még ma is Berlin egyik legkedveltebb kulturális látványossága. A Fal és annak 1989. november 9-ei leomlása a nyolcvanas-kilencvenes évek társadalmi és politikai változásainak jelképévé vált,és napjainkban már ugyanolyan Berlin-szimbólum, mint a sokkal régebbi medve. És ha már a medvéknél tartunk… 2007 tavaszán a látogatottsági versenyben a Checkpoint Charlie múzeumot legfeljebb Knut, az újszülött jegesmedvebocs előzhette meg a berlini állatkertből.

Az egykori keletnémet pártvezető, Erich Honecker jóslata ellenére, miszerint a berlini fal száz évig fog állni, ma már alig látható belőle egy-egy kisebb darab. Ez talán tudatos gyógyítása a városon esett sebnek. A villámgyorsan felépült kormányzati negyed is részben itt kapott helyet, melynek épületei mind-mind a kortárs építészet remek darabjai – egy sétát mindenképpen megér. A gyógyító építészetre is találunk példát Berlinben, igaz még a húszas évekből. Az Angyal-töltés korábban egy csatorna volt, mely a Spree-t kötötte össze a Landwehr-csatornával. Miután a csatorna feleslegessé vált, egy sajátos, három kilométer hosszú és húsz méter széles parkot épített itt Berlin akkori sztárkertésze, Erwin Barth. Azt, hogy ez a park milyen lehetett hajdanán, azt a Leuschner-töltés mentén sétálva láthatjuk: ez a szakasz nem esett áldozatul a Fal építésének, ugyanis arra merőlegesen áll.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. novemberi számában olvashatják!