Laosz

Laosz a világ legbékésebb kommunista országa. Szelíd lakói a dzsungel borította, északi magasföldtől a kókuszpálmákkal kísért Alsó-Mekong vidékéig jobbára a világtól elzárva élik egyszerű életüket. A Délkelet-Ázsia szívében szunnyadó országban nem éri meg politikai ellenállásra pazarolni az energiát, amelynek minden cseppje a túléléshez szükséges. Az egyszerűség Laoszban nem a lét könnyedségét jelenti, hanem az egyszerű törvényeknek alárendelt élet lépcsőit a boldogság felé. Eme alázatos buddhista bölcsesség magából a természetből fakad, amely az országra erőszakolt modern háborúk és kínai-vietnámi tömegtermékek ellenére máig a kebelén hordja Laosz népeit.

Este 11 óra elmúlt, Xam Neua utcáin csend és holdfényes homály honol. Sehol egy lélek. Észak-Laosz szocialista mintavárosa aludni tért. Néhány házban ég csak a lámpa, bent dominóznak, poharaznak. Az egyikben ülök én is, ki tudja hanyadik lao láo után, amit a vendégbe diktál az illem. Körülöttem derült képű hmong kisebbségiek szűk csoportjától zsong a levegő. Miközben helyi szokás szerint körbejár a pohár, a méregerős rizspálinka hamar megoldja a laosziak nyelvét. Az önfeledt csevegés sodrában fel sem tűnik, hogy az éjszakai lokál maroknyi férfitársaságához újabb vendégek csatlakoztak. Amikor egyikük az asztalhoz lép, félbeszakad a történet, és elhalkul a zsongás. Hirtelen felbukkant látogatónk egy alacsony, feltűnően jólöltözött férfi, kíséretében egy katonasapkás, idősebb úrral. Mögöttük két tagbaszakadt figura cövekelt le az ajtóban, hosszú, fekete bőrkabátban és szemre húzott kalapban. Semmi kétség, a laoszi titkosrendőrség érkezett villámvizitre. Az elegáns férfi kimért mozdulattal végigpásztázza a füstös helyiséget, fojtott hangon pár kérdést intéz az egybegyűltekhez, aztán hozzám fordul. „Ma este hol alszik, uram?” – kérdezi száraz udvariassággal, majd a választ meg sem várva hozzáteszi: „Jobb lesz, ha most nyugovóra tér”. A légkör továbbra is nyugodt, de ellentmondásnak nincs helye. Az este 11-kor életbe lépő kijárási tilalmat az északi városokban, mint Xam Neua, ajánlatos komolyan venni.

Észak-Laosz áthatolhatatlan hegyvidéke máig számtalan titkot őriz. Az északi magasföldön, Xam Neua városától nem messze húzódnak azok a világhírű Urnamezők, amelyek eredetét teljes balladai homály fedi. Laosz legősibb régészeti területéről – egyben a nemzet történelmi gyökereiről – szinte semmit nem lehet tudni, azon a feltevésen kívül, hogy a hegyek között szétszórt, hatalmas kőurnák valószínűleg egy ősi nép temetkezési szertartásának kellékei voltak. Az Urnamezőkről és egykori építőikről mitikus történetek terjednek a laoszi tudományos kiadványokban is, részben a meglévő folklórra, részben egyfajta állami ezoterikára támaszkodva. Az észak-laoszi Urnamező jelenleg a világ egyik legveszélyesebb régészeti területe, a vietnámi háború során „titokban” ledobott, és fel nem robbant bombák miatt. Tíz éven keresztül több mint félmillió bombatámadás érte Laoszt (átlagban 9 percenként egy), annak ellenére, hogy az ország hivatalosan nem is vett részt a háborúban. Becslések szerint a kétmillió tonna robbanóanyag 20-30%-a máig élesen rejtőzik a földben.

A laoszi „Titkos háború” emlékei az Urnamezőkkel szomszédos Xieng Khouang (gyarmati nevén Phonsavanh) városában lépten-nyomon szembe ötlenek. Bombahüvelyből van a virágcserép, klaszterbombákon állnak a cölöpházak, gránátvasból faragják a késeket, és lőszerdobozban tartják az autószerelő-szerszámokat. Nem messze a városhatártól két kilőtt tank roncsain, és a közeli bombatölcsérekben gyerekek játszadoznak.

A cikk folytatását az Explorer Mgazin 2007. novemberi számában olvashatják!