Brüsszel

Több évtizedes megfigyelésem alapján a csokievõket két, jól elkülöníthetõ csoportba sorolom. Az egyik a specialista, aki egy-egy bizonyos fajta csokiért rajong, amit nagy mûélvezettel fogyaszt. Na, és persze van, akit a szakirodalom nemes egyszerûséggel csak Gombóc Artúrnak hív. Ugye tudják?! Õt egyenesen a változatosság élteti: a kerek csokoládé, szögletes csokoládé, fehér csokoládé, étcsokoládé, töltött csokoládé, lukas csokoládé... Hogyan fér össze Gombóc Artúr Brüsszellel? Könnyebben, mint bárki is gondolná.

Végig ott volt a szemem elõtt, szinte minden boltban láttam, s mégsem esett le a tantusz. Vennem kellett egy doboz belga csokit, hogy rádöbbenjek: Brüsszel egy mindenféle ízû csokoládé. Minden értelemben az: nyelv, épületek, lakosok, ételek, közlekedés, látnivalók és persze a sörök. Ezen területek már  önmagukban is külön bonbonériát alkotnak, hát még így együtt. Bár nagy a veszélye annak, hogy ennyi terület ennyi sokféleségét összekeverve valamiféle katyvaszt kapunk, de mégsem. A Brüsszel-bonbon ügyesen megtalálja a vékony mezsgyét disszonancia és sokszínûség között. A savanyúk – a mindig egy csokifajta mellett kardoskodók – persze mondhatnák, hogy Brüsszel emiatt egy arcnélküli város. Valahol igazuk is van, hiszen nem lehet egyetlen jól körülhatárolható osztályba sorolni. Nem a szobrok városa, de itt pisil az a bizonyos kisfiú. Nem a hightech vagy a freskó-metróállomások városa, de pontos járatai és változatosan kialakított megállói miatt érdemes, sõt kötelezõ kipróbálni a földalattit. Nem a gourmandok városa, de egy finom kagylóvacsora a város szívében, egy teraszon örök emlék. Mi sem bizonyítja jobban Brüsszel mindenféleségét, mint az, hogy békében megfér egymás mellett a bennszülöttek kõkorszaki eszközeit és egyúttal a természet csodáit is felvonultató Afrika Múzeum és az Atomium, a tudomány szentségének örök mementót állító acélatom, amely egyúttal kilátóként is funkcionál. Visszagondolva Brüsszelre egy szó villog ütemesen az agyamban: tolerancia. Nyilván nem is lehetne ez másképp, hiszen ez a fajta változatosság sosem a tárgyakból vagy épületekbõl, hanem az ott élõ – számomra – bennszülöttekbõl ered.

Én, mint átutazó, extremitásokról természetesen be tudok számolni, de rá kell döbbennem, hogy ezek csupán nekem tûnnek furcsának... Egy hazai példával élve: adott Budapesten a Városliget és hozzá a tó. Megbecsülni sem tudnám, hányan néznének komplett idiótának, ha egy csendes vasárnapon, miközben a tó túloldalán persze piacoznak, 3 méteres horgászbotomat egykedvûen lógatva várnám életem kapását. Empirikus tapasztalatok alapján itt, ebben a brüsszeli tóban sem fogtak még halat, de valószínûleg még csak nem is telepítettek bele egyet sem. A horgászok mégis csak ülnek, szemben a zajongó tömeggel és várnak türelemmel. Szerintem még a horgászengedélyt is kiváltották. Ilyenkor ötlenek eszembe a belgákról szóló viccek. De persze itt mindez elfogadott, sõt, magától értetõdõ. Betévedünk, rendben, elõre megfontolt szándékkal betérünk Brüsszel sétáló-bevásárló utcájába. A tulajdonképpen szellõs város egy csapásra szédületes forgataggá változik. A tömeg faltól-falig úgy hömpölyög, mint a vadvíz áradáskor, azzal a különbséggel, hogy itt nem kap az ember csónakot és evezõt, hogy uralja a folyót, hanem maga is csak egy pisztrángként evickél benne. Úszunk, sodródunk, ahogyan a helyzet hozza. Felülemelkedve a tömeg tényszerûségén és egyúttal visszakanyarodva a bonbon homogenitásához, formák és színek rajzolódnak ki elõttem: színes bõrûek, fehérek, arabok, ázsiaiak és ezek bármilyen elegye. A szó legszorosabb értelmében vett színpaletta, amelyben egymás mellett sétál a halszálkás öltöny, a rikító sárga, piros plecsnis overall és a konzervatív fekete fejkendõ. A tekintetekbõl nem a le- vagy elnézés, sokkal inkább a tudatosság, elfogadás és elõzékenység sugárzik. Hogy jelent-e ez valamit az újonnan érkezõ számára? Hát persze!

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. szeptemberi számában olvashatják!