Jégsapka és vizes zokni

Dunabogdánytól Izland „csupán” olyan távol van, mint Budapesttõl Moszkva vagy Dublin. Barátommal, Pop Ovidiuval, nemcsak lebicikliztük ezt a távot oda-vissza 6 hét alatt, hanem keresztül is síeltük a világ harmadik és Európa legnagyobb jégsapkáját, a Vatnajökullt.

2006. május 30-án elérkezett a nagy nap, mikor belekezdtünk merész vállalkozásunkba: elhagytuk a Dunabogdány táblát és Izland fele vettük az irányt. Nagyon jól tudtuk, hogy expedíciónk számos nehézséggel és sok megpróbáltatással fog megküzdeni. A 6 hetesre tervezett út során körülbelül 4500 kilométer kerékpározás várt ránk, míg a gleccseren sítúraléccel nagyjából 150 km-es távon kellett keresztülküzdenünk magunkat. Célkitûzésünk volt, hogy a haladáshoz a kerékpáron és a sílécen kívül semmilyen motorikus segítséget nem veszünk igénybe, kis utánfutón szállítjuk majd az összes csomagunkat és élelmiszerünket. A folyamatos esõ és erõs szél miatt azonban már az elsõ napokban éreztük, itt bizony, ha ragaszkodni akarunk a kigondolt etapokhoz, komolyan össze kell szednünk magunkat. Az elsõ két nap ugyanis a tervezett napi 150 kilométer helyett összesen 250 kilométert tettünk meg – erõs szembeszélben és zuhogó esõben kellett áttekernünk a Kis-Kárpátokon. Az évszakra nem jellemzõ felhõszakadás még a harmadik napon is tartott, ezért mire Csehországba értünk, a vízhatlan borítás ellenére is eláztak a holmijaink. Az országutakon mellettünk elhaladó kamionok rendre beterítettek minket vízzel – és azt a tételt bizonyítandó, hogy a baj csõstül jön, 4 defektet is kaptunk. Össze kellett szednünk magunkat, hiszen tizenkét nap alatt mindenképpen el kellett érnünk a kitûzött célt, Dánia Hanstholm kikötõjét, ahonnan az Izlandra tartó komp indult. Ha idõre nem érünk oda, a következõ komp csak tíz nappal késõbb érkezik. De addig még hátra volt egy hét. Utunk ötödik napján már beletörõdtünk, hogy az idõjárással nem lesz szerencsénk. Hiába nyár és június, 8-10 fok körüli hõmérsékletben tettük meg a kilométereket. Igyekeztünk minden nap kicsit többet tekerni a betervezettnél, így hétfõn, a túra hetedik napján már közel 800 km-t tudhattunk magunk mögött. Az idõ tovább romlott, olyannyira, hogy Lipcséhez közeledve már 5 fok és jégesõ fogadott minket. Utunk tizedik napjára, Rostock városánál végre kiderült az ég.

Az ide vezetõ út során az idõjárás viszontagságain kívül még két komoly problémával kellett megküzdenünk. Eltört az egyik utánfutó rúdja, és elázott a telefonunk. Az egyik kérdést sikeresen kipipáltuk, a vonószán eltört pántjait egy németországi biciklis üzlet szakemberei segítségével meghegesztettük. Sajnos a telefont, amellyel a Mountex szentendrei központjával tartottuk a kapcsolatot, azóta sem sikerült életre kelteni. A bicikli ülését is egyre kényelmetlenebbnek éreztük, de amúgy erõnlétünk a lehetõ legjobb volt. Csodás tájakon haladtunk, erdõk mellett sátraztunk, és patakokban fürödtünk egy este kivételével, amikor is egy panzióban szálltunk meg, kihasználva ennek minden elõnyét. Az utolsó feszes tempójú 24 óra elõtt aztán jócskán gyûjtöttünk erõt, és sikerült: a kitûzött idõpontra elértük a dániai kikötõt! Megkönnyebbülten szálltunk fel a kompra, magunk mögött hagytuk az utunk elsõ komoly szakaszát, mellyel közelebb kerültünk az izlandi célunkhoz. A Feröer-szigeteken három napot elidõzve rövidebb túrákat tartottunk. Ez abból állt, hogy csillagtúrákat tettünk a hatalmas sziklákkal szegélyezett, zordon idõjárású szigetek egyikén. Pár napra rá kipihenve és újult erõvel szálltunk le a kompról Izland Seydisfjördur kikötõjében. A zimankós idõjáráshoz kellõen hozzászoktunk már, de a kompon utazó izlandiak mesélték, hogy a szigetükön nagy hideg és hóesés vár majd ránk.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. szeptemberi számában olvashatják!