Rejtőzködők élőhelyén

Ködös, hûvös minden. Ezernyi hang, növények illata vesz körül. Letört ágak, frissen taposott ösvény jelzi, merre menjünk. Alig tudunk haladni a meredek oldalon, lábunk minduntalan megcsúszik, a növények szárába kapaszkodva tartjuk meg magunkat. Egyszer csak megmozdul a bokor és két fekete szem néz ránk. Zavarba ejtõen mély, erõt sugárzó, vad, mégis olyan emberi. Ugandában, a hegyi gorillák és csimpánzok természetes élõhelyén járunk. Utazásunk célja, hogy hazatérve fotókiállításokkal, publikációkkal felhívjuk a figyelmet a Veszprémi Állatkert csimpánzainak rossz körülményeire, hogy a megújult állatkertben õk is egy modern, minél inkább a természetes igényeiknek megfelelõ élõhelyet kaphassanak.

Kora hajnalban ébredünk, bepakolunk hátizsákunkba némi élelmet, vizet és fényképezõvel, kamerával felszerelkezve indulunk a nemzeti park fõépülete felé. A kis csapat hamar elindul és már mászunk is fel a hegyoldalra. Helyi vezetõnk és két fegyveres kíséretünk lelkesen töri az utat, kaszabolja a bozótot. Néha órákig tart, mire a gorillák nyomaira bukkannak, most azonban alig fél óra alatt megpillantjuk õket. Nyugodtan, méltóságteljesen eszegetnek a sûrû növényzetben. Tiszteletet sugároznak, nekünk pedig eszünkbe sem jut hangosan beszélni, még csak szemükbe sem nézünk. Itt õk vannak otthon, minket csak beengedtek maguk közé. 3-4 méterre közelítjük meg õket, közben tisztán halljuk apró morgásaikat, amivel a finomabb falatokat dicsérik. Megfigyelhetjük, amint a nõstények a legfrissebb leveleket ígérõ helyet átengedik az ezüstös hátú hímnek. Érezzük a növények fûszeres illatával keveredõ jellegzetes szagukat, majd hatvan perc elteltével némán hagyjuk magára a családot.

Ugandában és Tanzániában senki sem siet. Az emberek ráérõsen, európai szemmel nézve szinte lelassulva mozognak, megfontoltan végzik mindennapi dolgaikat. Az asszonyok a ház körüli munkákat végzik, fõznek, cukornádat vagy babot teregetnek szét a porban, söprögetnek a kunyhó körül. A férfiak csapatokba verõdve beszélgetnek, jókedvûen tréfálkoznak, olykor óriási banánfürtöket cipelve a fejükön. A lányok egy közeli pataknál vagy folyónál mosnak. Hamar ledobálják magukról a ruhát, gyors mozdulatokkal kiöblögetik, majd a fûre teregetik azt. Amíg szárad, fürödnek egyet. A vízhordás leginkább a fiúk dolga, fejükön, hátukon, sokszor a biciklit jól megrakva cipelik a vizet. Hamar megszokjuk ezt a ritmust és mi is sokkal nyugodtabbak leszünk. Nem csodálkozunk, hogy a busz akkor indul, amikor megtelik és nincs menetrend. A kisvárosi étteremben hosszan várakozunk sült halunkra. Nem zavar, már számolunk ezzel. Ha mégis sietõs dolgunk akad, felpattanunk egy boda-bodára. Ez egy széles körben elterjedt kismotor, melynek hátsó részén ülhetünk sofõrünkbe kapaszkodva, aki maga elé préseli óriási hátizsákunkat. Így jutunk el a Nílus partján fekvõ Jinja nevû településre is. A folyó vad robaja, amellyel a víz utat tör magának a sziklák között, messzire elhallatszik. Gyorsan bepakolunk a kunyhónkba. A berendezés nagyon egyszerû: két ágy, fölötte szúnyogháló egy picike polc és gyertya. Nem messze tõlünk csapatokban vonulnak a gyerekek a vízhez. Kacagásuk a Nílus hangját is elnyomja, miközben egy bizonyos sárga mûanyag kannából szerkesztett kis csúszkán huzigálják egymást a poros lejtõkön.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. szeptemberi számában olvashatják!