Ma 2024. 11. 22., Cecília napja van |
Utazz el! Éld át! Írd meg!EXPLORERS WANTED! Keressük a világ legbátrabb utazóit, legvadabb fotóit / videóit, legvagányabb bloggereit. Jelentkezni az info@explorergroup.hu e-mail címen lehet. A felfedezők köztünk vannak! |
EcuadorAz örökkévalóság halászai
2009-04-28 | Utoljára módosítva: 2011-04-19 14:44:31
Szerz(ők): Lóránt Attila | Fotós(ok): Lóránt Attila Egy nap késéssel indulunk Quitóból az óceánparti kis halásztelepülések felé, mert Robby Delgado terepjáróját szervizbe kellett adni. Fékhiba. Robby, aki az ecuadori partnerem a dél-amerikai expedíciósorozatomon, éppen most közölte velem, hogy vezetni is én fogok, mert a járgányt alig egy hónapja vette, amúgy pedig a jogosítványát sem keltezték sokkal korábbra. A harmincas éveinek közepén járó, kerek képû, félig indián, félig spanyol férfit õseitõl örökölt vonásai teszik jellegzetessé. Húsos száj, nagy, kerek szemek, sötéten göndörödõ dús haj párosul az aránylag világos bõrszínnel. A helyiek átlagánál magasabb, úgy 170 centiméter körüli lehet. Természete számomra kissé lassú, de lehet, hogy csak megfontoltságát nem értékelem kellõképpen. A toldozott-foldozott, kivénhedt Suzuki kicsit ijesztõ volt, a terepjáró kifejezést sem igazán érdemelte már meg. Elsõ vezetési tapasztalatom az óriási kormányholtjátékkal szembesít – szinte nagyobb a feleslegesen forduló ív, mint a hasznos forgásszög. Indulás után a quitói forgalom kellõs közepében találom magam, ami esztelenül zajos. A legtöbb dél-amerikai nagyvároshoz hasonlóan, a duda használata itt is nemzeti sport. Késõbb azt is megtudtam, hogy az állandó kürtölés legfõképpen az elõttünk haladónak szól, akit éppen meg akarunk elõzni. A világnak ebben a szegletében ugyanis sem az irányjelzõket, sem a tükröket nem nagyon használják a vezetéshez, tehát a duda egyben azt is jelenti: „itt vagyok mögötted, elõzök, ne tekeregj összevissza.” Quitóból az óceánpartig több ezer métert kell leereszkednünk, így folyamatosan hajmeresztõ szerpentineken autóztunk egyre lejjebb, úgy, hogy a veszélyes hajtûkanyarokban még csak útszéli korlát sincs. Amint egyre alább ereszkedünk, a növényvilág is megváltozik. A kopár, szélfútta hegyvidéket magunk mögött hagyva, délutánra elérjük a csacséla indiánok banánültetvényeit. Az Andok nyugati lejtõi alatt élõ csacsélák – nevük kis embert jelent – manapság fõként növénytermesztéssel és halászattal foglalkoznak. A körülbelül 2000 fõs kis nép jellegzetessége a „frizurájuk”. A modern punk hatású felborotvált hajzatot az orleánfa, más néven acsote magvaiból nyert vörös festékkel keményítik sajátos formájúra ésszínezik élénkpirosra. (Ezért nevezik õket kolorádó, vagyis vörös indiánoknak is.) A hajdivatot, ami évszázadokkal ezelõtt alakult ki, már majdnem elsodorta a modern idõk változása, de egy szívós, fõként fiatalokból álló kis hagyományõrzõ csoport ismét terjeszteni látszik a hagyományos stílust. Hosszas beszélgetésünk meggyõz arról, hogy tudatos hagyományõrzésnek vagyunk tanúi. A csoport vezetõjének a felesége egy szõke, kék szemû, törékeny hölgy. Európai szülõk egy szem gyermekeként él itt az indiánokkal, hordja ruhájukat, beszéli nyelvüket, tiszteli hitüket, és természetesen aktív szerepet vállal a hagyományok továbbörökítésében. (Mennyire örült a lelkem õt látva, hiszen legtöbbször negatív példákkal szembesülök útjaim során, melyek mind azt demonstrálják, hogy miként veszítik el végleg õsi tradícióikat azok a népek, akik szembe találják magukat a mi nyugati típusú kultúránkkal.) Amikor kiderül, hogy érdekel a kultúrájuk, mindent meg akarnak mutatni, amit csak lehet. Kipróbálhatjuk speciális „törökfürdõjüket”. Az e célra épített tetõ alatt egy földbe ásott üregbe elõfõzött, nedves gyógynövényeket helyeznek, majd felizzított köveket dobálnak rá, majd újra gyógynövények és újra kövek következnek. Legvégül a növények fõzõlevével öntik le a sistergõ, izzó köveket, hogy az ily módon keletkezett gõzt lélegezzék be. A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. februári számában olvashatják!
Relevant Content |
Keresés |