Taroko

kok-ka kong-hňg

A felkelő nappal ébredek. A szurdok mélyére belopakodó napsugárujjak méterről méterre veszik számba a Liwu folyó gránittömbjeit – vajon történt-e változás az este óta?

A teret a szemközti sziklafal hasadékaiban fészkelő madarak éneke tölti be, aláfestő zenét a kék-fehéren zubogó víz szolgálja. Az óriáspáfrányok leveleit odalent makákó majmok rázzák, a hegytetőn lévő templomból alászűrődik a buddhista szerzetesek monoton mantrája. Távol-keleti mesébe pottyantam? Nem! Csupán így kezdődik egy új nap a tajvani Taroko Nemzeti Parkban.

Amikor a 16. század derekán a portugálok is „felfedezték” a szigetet, a hajónaplóba ez a kifejezés került: Ilha Formosa. Meseszép-sziget. Nos, aki megfordul a nemzeti parkot keresztben átszelő Taroko-szurdok útvesztőiben, biztosra veheti, az illető kapitány a szigetország ezen partjára értette leginkább a „formosa” jelzőt. Ezt alátámasztani látszik az a leleményes látogató is, aki a park egyik útjelző tábláján három betűvel megtoldotta a szurdok angol nevét: Taroko Gorge-ous. Így lett belőle: Taroko, (az) Elképesztő. S ez így igaz.

A mandarin nyelven Tàilǔgé-ként ismert hasadékláncolat napjainkban Tajvan első számú idegenforgalmi látványossága. A nap állásától függően a márványfalú kanyonok olykor (szinte) giccses szín kavalkádban bukkannak fel előtted, a legváratlanabb pillanatokban. Ahol a növényzet képes megkapaszkodni a közel vertikális sziklaoldalakon, ott bujasága vetekszik bármely trópusi szigetvilágéval. Máshol viszont süthet a nap odafent hét ágon, a föléd tornyosuló kőtömbök csak itt-ott engedik át az ég kékjét.

Maga a szurdokot körbeölelő Taroko Nemzeti Park egyetlen összefüggő, 120 000 hektárnyi területet beborító, áthatolhatatlan őserdő, amelyet csupán néhány gondosan kijelölt ösvényen leszel képes „meghódítani”. A szurdok mentén kialakított tucatnyi, de majd mindenki által kényelmesen letalpalható gyalogcsapásokkal ellentétben a rengetegben senki sem érzi szégyenletesnek az ülepen ereszkedést, a négykézlábon közlekedést, az ugráló térdkalácsot, a remegő combizmokat... és persze a tízpercenként kikönyörgött kényszerpihenőket. Nem csoda, a park igazgatósága bejelentkezési engedélyhez köti a hosszabb túraútvonalak kiindulópontjának átlépését, s erősen ajánlja egy hivatalos túravezető igénybevételét. S már itt felhívom a kedves figyelmét minden leendő Taroko-felfedezőnek: zárt túrabakancs és sok-sok liter ásványvíz muszáj! Nyáron, a monszun utáni hónapokban, júliustól szeptemberig az erdei páratartalom akár 100%-on felül is lehet, s a fák „hűvösében” sem ritka a 35-40 Celsius-fokos hőség. Ez tapasztalat első kézből – e sorokat még a szurdok nem hivatalos „fővárosában”, Tienhsiang alkony körüli párafürdőjében ütögetem monitorra, július havában.

A nemzeti park domborzata másfelől a lehető legváltozatosabb, hisz a sziget keleti oldalán, egy rövid szakaszon, tengerszint magasságából indul, míg a délnyugati sarkában a Cilai-hegygerinc néhány csúcsa 3600 métert meghaladva nyújtogatja havas sziklaujjait az ég felé.

A parkban él Tajvan vadon élő állatvilágának több mint a fele, beleértve a fekete Formosa medvét és a miénknél kétszer nagyobb termetű vaddisznót is. Ám nem muszáj megijedni, a medvék már évtizedek óta megcsömörlöttek az emberi fajtól, a magasabb régiókba húzódtak, s vitték magukkal a vadkanokat is. Ám ha szerencséd van, s nem csapsz túl sok zajt, a bételpálmák, a vadbanánfák vagy éppen az említett páfrányok között megpillanthatsz egy-egy gyümölcsöt majszoló, ezüstszürke makákó majmot, vagy egy ijedt szemű, fehér arcú repülő mókust, bételmaggal a pofazacskójában. Sokfajta színes madár röpköd körülötted, egyikük a vérvörös rózsapintyőke, ám ami a legjobban meglepi a magyar látogatót, a szurdok körül rajzó rengeteg fecske!

Tajpej felől több irányból lehet megközelíteni a parkot, én a tengerpart peremén kacskaringózó 2-es, majd Suaótól a 9-es Öreg-utat (Su-Hua Highwayt) ajánlom annak ellenére, hogy olykor az ember úgy érzi, egy megbolondult hullámvasútban üldögél, annyira dobálós. Az ok – a Csendes-óceán kézzel simogatható panorámája. A park északi csücske Heren települését elhagyva, a Kanan Viadukt után éri el az óceánpartot, s nemsokára egy hatalmas kőtábla jelzi az eseményt. Méretes hajtűkanyar következik, amely megkerül egy szürke, vulkáni törmelékkel borított, néhány kilométer hosszúságú fövenyt. Az egyik leggyakrabban fotózott kilátóponthoz érkezel, a Towering Cliffshez, a Tornyosuló Szirtekhez. A függőleges sziklafal magassága helyenként eléri az 1000 métert, közvetlenül az út alatt! Ha netán felébred az amatőrgeológus-vér benned, tudd meg, annak a 21 km hosszú tektonikus lemeznek egy darabját látod, amely nagyban felelős a gyakori tajvani földrengésekért.
Rövid, 30-40 perces utazás után eléred a Liwu-folyó torkolatvidékét, de még a híd előtt jobbra kell fordulnod, a táblákkal jelölt 8-as útra, amely a nemzeti park főhadiszállásához, valamint a látogatóközponthoz vezet. Ám mielőtt átléped a stilizált Taroko-kaput, állj meg, és elmélkedj néhány percig. E helyen nem csupán egyszerű kirándulásról van szó, itt találkozol egy darab történelemmel is, amely nem igen írható az emberi társadalom javára.

A cikk folytatását a The Explorer legújabb, 2010/3-as számában olvashatja!