Kórházablakot kaptam születésnapomra

Szokássá vált a modern európai társadalmakban, hogy a férj meglepi szeretett feleségét egy egzotikus nyaralással valamelyik karibi szállodába all inclusive, az azonban már ritkának mondható, ha a szeretett nej egy kórházablakot kap ajándékba a születésnapjára mondjuk Banguban, Kongó egy eldugott falucskájában.

Tavaly nyáron férjemmel elmentünk a kapolcsi fesztiválra, Vigántpetend fő utcáján csavarogva belebotlottunk az „Afrika-kertbe”. A pavilonok között bóklászva találtunk egy sátrat fényképekkel, szórólapokkal, melyek egy alapítvány munkáját mutatták be. A nevük Afrikáért Alapítvány volt. A szervezet lelke, France Mutombo, egy hazánkban letelepedett kongói lelkész. Beszédbe elegyedtünk vele magyarul, mert hogy anyanyelvi szinten beszéli nehéznek tartott nyelvünket. Kiderült, hogy februárra humanitárius utat szervez Kongóba, egy olyan országba, ahova turistairodák nem szerveznek utakat, egyénileg nem ajánlott odautazni, ráadásul polgárháború dúlja.

Vajon fejest ugorhatnánk-e egy ilyen kirándulásba, az európai normáinkkal mi; akik morgunk, ha nincs melegvíz a mosogatáshoz, vagy ha kifogy a jégkocka a hűtőből. Egy olyan országba menni szabadságra, aminek keleti országrészében háború dúl, kérdéses a közbiztonság, a higiéniás körülmények katasztrofálisak, a nagyvárosok kivételével nincs orvosi ellátás, és az alapvető élelmiszerek beszerzése is gondot okoz?

A kongói lelkész, Franci - mi már csak így hívjuk őt - nem árult zsákbamacskát, mindent elmondott részletesen. Bár mi akkor még el se tudtuk képzelni a megrázó valóságot. Afrika mégiscsak Afrika! Gyönyörű, egzotikus, izgalmas, természetes, de mindezzel együtt riasztóan árva és szívfájdítóan szegény is. Tudtuk, hogy valami olyat fogunk látni, ami keveseknek adatik meg. Minél többet tapasztal az ember a világból, annál bölcsebbé válik  szoktuk mondogatni. Az európai csavargásoknak is megvan a maga gyönyörűsége, de ez bizonyosan egy teljesen másfajta kirándulás lesz, másfajta élményekkel és tanulságokkal. Döntöttünk, megyünk.

Utazás előtt megkaptunk minden lehetséges oltást, és be is vásároltuk mindazt, amit európai szemmel fontosnak gondoltunk az útra. Vittünk egy csomó ajándékot az ottani gyerekeknek, mert készültünk az alapítvány által fenntartott iskolák és árvaház meglátogatására is.

Az első nagy feladatunk az volt, hogy bejussunk valahogyan az országba segítséggel vagy a nélkül. Nem könnyű az ide érkező idegeneknek, nem fogadják őket szívesen. Háromszor megnézik a papírjaikat, részletesen kikérdezik őket, szétszedik a csomagjaikat. Egy kis anyagi segítséggel viszont már sokkal olajozottabban működik a dolog. A papírok rögtön rendben lesznek, mindenki mosolyog, a csomag gyorsan jön, csak negyedórát kell várakozni a légkondicionált, büfével felszerelt VIP váróban.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. augusztusi számában olvashatják!