Szerz(ők): Anderkó Krisztián | Fotós(ok): Anderkó Krisztián, Savaria Múzeum Adattára, Szilasi Attila Botond
„A rómaiaknak viszont az volt a legfőbb gondjuk, amire a görögök csak kevés súlyt fektettek: hogy utakat építsenek, bevezessék a vizet… A vízvezetékek meg annyi vizet szállítanak a városba, hogy a városon keresztül és lent a csatornákban valóságos folyók áramlanak, majd minden ház közelében van bővizű tartály, szökőkút és vízcsap.” - Strabón: Geographica V,3,8
Savaria-Szombathely közel 2000 éves történelme egyedülálló Magyarországon, hiszen ez az egyetlen olyan város, amelyet folyamatosan laknak római alapításától napjainkig. Claudius császár Krisztus után 50 körül a XV. Apollinaris légió veteránjai számára alapított egy új várost, amely Colonia Claudia Savariensium, azaz a savariaiak claudiusi coloniája nevet kapta. A formálódó provinciában fontos szerepet kapott, hogy a római életvitel és civilizáció vívmányai minél hamarabb gyökeret eresszenek ezen a zömmel kelták által benépesített vidéken. A műszaki alakulatok szinte azonnal munkához is láttak, mérnökök jelölték ki az utakat, a felépítendő város falait és utcarendszereit, felmérték a földeket és nem utolsósorban az urbanizáció egyik alappillérét, a víz- és csatornahálózatot. Savaria aquaeductusának (vízvezeték) kialakítása sem váratott magára sokáig, már a Krisztus utáni I. század végén, II. század első felében felépítették, hogy friss vízzel lássa el a várost és annak lakóit. Régészeti kutatások és irodalmi adatok alapján ma már szinte teljes egészében ismert ennek a fantasztikus létesítménynek a szerkezete, nyomvonala és működése.
A római vízvezeték
„Ezek a rómaiak mennyire elcsúfítják a tájat építményeikkel!” – fakadt ki egyszer Asterix és Obelix a híres francia képregénysorozat két hőse egy római vízvezeték építési munkálatait látva. Pedig a híres római utak mellett, ezek a ma is számtalan helyen látható, lenyűgöző, időtálló konstrukciók azok, amelyek leginkább ámulatba ejtik a szemlélődőket. Ezek az elképesztő technikai színvonalú műalkotások mindig a környezethez, a domborzathoz alkalmazkodtak. A kivitelezők elsődleges célja ugyanis az volt, hogy a természet kínálta lehetőségekkel – jelen esetben a dombok lejtésével – összhangban építkezzenek, és ezeket kiváló érzékkel fel is használták. A vízvezetékek építésének elengedhetetlen feltétele volt a kiinduló és a végpont pontos magassági helyének megállapítása, a kettő közötti ideális, állandó lejtésszög meghatározása, mivel a víz így a gravitáció segítségével áramlott a csatornában. Ezen geodéziai feladatok elvégzéséhez a római mérnökök több, egymástól eltérő típusú szintező- és mérőműszert is igénybe tudtak venni. Miután a tervek elkészültek és a geodéziai munkákat is elvégezték, következhetett az építés, amihez mindig helyben található kőfajtákat használtak fel. A savariai vezeték megépítéséhez a környékbeli hegyeket alkotó, a rómaiak által általánosan építőanyagként felhasznált kőzetet, a kloritpalát alkalmazták, amiből elképesztő mennyiséget, megközelítőleg 42-43 ezer köbmétert használtak fel a 25 kilométer hosszú konstrukcióhoz.
A megfelelő minőségű ivóvíz kiválasztásáról hosszasan értekeznek a római szerzők. Leggyakrabban a település közelében található felszíni vízfolyást, iható vizű patakot vagy folyót csatlakoztattak a kiépítendő hálózathoz. Máskor kristálytiszta vizű forrásokat kutattak fel és hasznosítottak. Savaria esetében mindkét megoldást alkalmazták, a kiindulópontnál forrásvizet fogtak fel, illetve a nyomvonal mellett fellelhető patakokat egy-egy bekötőággal csatlakoztatták.
Az elkészült vízvezetékek zöme a lehető legegyszerűbb konstrukciót képezte, egy olyan négyszögletes keresztmetszetű földalatti kőcsatornát, ami 0,5 és 2 méter közötti mélységben – lehetőleg a fagyhatár alatt – futott a talajban. A legnagyobb gondossággal a csatorna belsejét kellett elkészíteni. Nélkülözhetetlen volt, hogy az alját és az oldalfalait vízálló cementtel be ne kenjék, mert ez eltömítette az esetleges lyukakat, kizárta a szennyeződéseket, sima és egyenletes belteret biztosított. A földalatti vezetékek vonalát a felszínen kőblokkok is jelölték, így nem csak a karbantartók, hanem a környező földek tulajdonosai is látták a nyomvonalat, mivel számukra a vezeték közvetlen közelében tilos volt olyan mezőgazdasági tevékenységeket folytatni, melyek károsíthatták a csatorna szerkezetét, ha ezt mégis megszegték, akkor pénzbüntetéssel sújtották őket.
Az alacsonyabb terepszinteken a vezetékeket az állandó és folyamatos lejtés fenntartása érdekében pillérekre emelték, ezek kétségkívül a leglátványosabb, csak a római építészetre jellemző részei egy-egy aquaeductusnak. Az építésnél egyszerűen ismételték az íveket, mint valamiféle modulokat. Vízvezeték-hidakat készítettek a völgyekben, illetve olyan sík területeken, ahol már nem volt lehetséges a domborzat kihasználásával biztosítani a csatorna lejtését. A vízvezetékek végpontjára olyan fogadóépületeket terveztek, amelyek vagy a beérkező vízmennyiség ideiglenes tárolására, vagy annak elosztására voltak hivatottak. Ezek általában a városok legmagasabb pontjára épültek, hogy belőlük a víz kerámia-, ólom- vagy facsövekből készült vezetékeken minden fürdőbe, közkúthoz és magánházba eljuthasson. Nem voltak szerencsésebbek a maiaknál az akkori felhasználók sem, hiszen sok esetben szigorúan mérték a fogyasztást, és kíméletlenül behajtották a vízdíjat.
Savaria aquaeductusa
A rómaiak által épített vízvezeték funkciója és nyomvonala évszázadokon keresztül ismert volt a kutatók előtt. A legkorábbi említése 1585-ből Carolus Clusius németalföldi orvos és botanikus tollából származik, aki feljegyezte, hogy az erősen elhasznált és sok helyen kiásott vezeték – amiben egy ember mászni tudott – három mérföld hosszan futott a dombok lábait követve. A XVIII. században alkotó magyar tudós, Bél Mátyás is írt víz vezetésére szolgáló hat arasz (162 centiméter) széles és nyolc arasz (216 centiméter) magas, az alján négyszögű kövekkel kirakott, boltozott földalatti járatról Hungariae Novae Notitia című munkájának Savariával foglalkozó fejezetében. Korabinszky János Mátyás az 1786-ban kiadott, a magyar barlangkutatás történetével foglalkozó földrajzi munkájában a rohonci vár leírásánál említi, hogy a várból a római korban egy csatorna vezetett Szombathelyre, amelyen át a bort vezették oda. Ez nagyon szép lett volna, de nem igaz, valójában a vezeték belsejére kent vízzáró réteg pirosas színe tévesztette meg. Jól ismerték az aquaeductust a nyomvonala mentén fekvő települések lakói is. A néphagyomány szerint Kőszeg várának 1532. évi török ostromakor alagútként használták a magyarok, hogy azon keresztül jussanak el az ostromlott várból a török tábor mögé. A történelmi emlékezet ápolása azonban nem gátolta meg őket abban, hogy a csatorna köveit, mint kiváló építőanyagot kihasználatlanul hagyják.
A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. augusztusi számában olvashatja!
