Namaste London!

Az indiai lány ijedten kapta fel fejét, ahogy felszisszentem. De már késõ volt. Nagy adag tej borult a teámba. Magamat hibáztathatom, hiszen azt kaptam, amit kértem. Csak egy sima teát, amit angol szokás szerint tejjel jól nyakonborítottak. Muszáj volt kérnem egy másikat, de most kizárólag csak mézzel. Hirtelen csendesedett el a reggelizõ, az összes jelenlévõ kikerekedett szemét magamon éreztem. Lopva körbenézve láttam, hogy a tea mézzel való társítása okozhatott fennakadást, de kínos másodpercek után valahogy mégis megkaptam a rendelést. A citromot már nem mertem megkockáztatni.

Gyorsan fizettem, kirontva az ajtón még fel tudtam ugrani egy induló double-deckerre (tradicionális emeletes busz). És épp idõben kaptam kapaszkodó után, mikor a busz irtózatos erõvel lódult meg. London északi részébe, többek között az egyik legnépszerûbb piacnegyedbe igyekeztem. Fent a legelsõ sorba fészkeltem be magam, mert öngyilkosság lett volna állva maradni. Ha a forgalom engedi, a buszok õrült tempóban száguldoznak, ráadásul olyan keményen használják a féket, hogy nagyobb veszélynek vannak kitéve a buszon belül tartózkodók, mint a félreugráló gyalogosok. Rövid szakaszokat megtéve szedtük fel a többi felszállót, akik „a hagyományokhoz híven” az úttestre kiállva, kezüket a magasban lóbálva álltak a busz elé. Ha nem csápol valaki idõben, a járat továbbszáguld.

Elsõ hallásra ijesztõ az a tény, hogy annyian laknak itt az angol fõvárosban, mint egész Magyarországon. Ennek ellenére mégis könnyen eligazodtam a nagy rengetegben, melyben egyfajta rendet lehet felfedezni. Már az elsõ pillanattól kezdve megérintett a város lelki békéje. A közelmúltban történt robbantások ellenére sem érezni a gyomorszorongató feszültséget, nincsen lökdösõdés, tülekedés, és a rohanást sem lehet rohanásként definiálni. Még a többsávos forgalmi úton is fékbe taposnak az autósok, feltartva a forgalmat illedelmesen megvárják, míg elkészítek egy fotótémát, ami adott esetben az út túloldalán van. Akár egy mesében. Nem volt nehéz beleszeretnem Londonba. Talán azért sem, mert a város majdnem összes megnyilvánulása Katmandura, Nepál fõvárosára emlékeztetett. Szinte  megtévesztettek a végtelenségig elnyúló vörös téglás házak, az utcákon terjengõ illatfelhõk, a kivételesen fehér ember által taposott riksák, a monszunhoz hasonlóan eleredõ esõ, a külvárosban található hindu templomok. A parkokban sétálók körül csoportosuló szelíd pávák, õzek, rókák, szarvasok, a többnyire indiai arcokról meg nem is beszélve. Elõször nagyon furcsának tartottam ezt az érzést, nem is tudtam elhessegetni az állandó hasonlítgatást. Valójában nem is akartam. A legmerészebb gondolatom ezzel kapcsolatban az volt, hogy London Katmandunak a másik vége.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2005. októberi számában olvashatják!