Egy kődarab a bátorságért

2005. júliusában vágtam neki – nem tévedés – a Gross Venediger megmászásának. A tervünk az volt, hogy a reggeli, pécsi indulás után délutánra megérkezünk a hegy lábához, és még sötétedés elõtt elérjük az elsõ menedékházat. Mivel a forgalmi dugók miatt öt órakor még mindig autóztunk, egyre nagyobb veszélybe került a terv. Dönteni kellett, hogy a tervünket módosítjuk, vagy keresünk egy másik úti célt. De mivel a  Grossglockner közelebb volt, a döntés egy pillanat alatt megszületett. A terv maradt, csak az útirány változott...

Miután kénytelenek voltunk modósítani a megmászandó célt, egy kissé elbizonytalanodtam, hiszen a Gross Venedigerbõl készültem fel, és mégis a Grossglockner lábánál álltam. De a sors akarta így, hát menni kellett. Misivel és Ádámmal Kalsból indultunk az Alter Kalser Weg útvonalon. Ahogy terveztük, sötétedésig felértünk a 2800 méteren lévõ menedékházig. A Stüdlhüttében rend és pedantéria fogadott és a 11-12 eurós szállásdíj sem volt riasztó. A kedvencem, a fûtött bakancstároló helység innen sem hiányzott, ahonnan a hegymászók nem kis gyönyörûségére reggel szárazon és melegen kerülnek elõ a cipõk. Valódi közösségi helység nincs az egyébként tágas menedékházban, csak az étkezõ, ami inkább étterem. Egy kicsit kínos elõvenni az otthonról hozott elemórzsiát, de senki sem szólt érte. Gázfõzõ használatáról azonban szó sem lehetett. Másnap tiszta idõben folytattuk az utat felfelé, a Grossglockner piramis alakú csúcsa azonban fenyegetõen felhõbe burkolózott. Az egyre meredekebb szögben emelkedõ út egy gleccseren vezetett keresztül, melyet egyenletesen befedett a hó, így viszonylag egyszerûen lehetett haladni rajta. Éles sziklákon folytattuk utunkat, melyen rögzített kötelekbe  kapaszkodtunk, mire egyszer csak felbukkant aznapi úti célunk, az Erzherzog-Johannhütte. A 3450 méteren álló menedékház spártaibb ugyan a Stüdlhütténél, de ennek ellenére tökéletes komfortot biztosított. Itt már drágább a szállás, 19 euró, de például egy liter víz, a francia Alpok-béli 4 euró helyett 2 euróért kapható. Igaz ez nem palackos, hanem kannából öntik, de ez mit sem változtat a dolgon. És csodák csodájára, csapolt sört is lehetett kapni 3450 méteren.

Ezen kellemes meglepetés után a nap hátralévõ része az akklimatizálódásé és a pihenésé volt. A csúcs továbbra is felhõbe burkolózott, így keveset láttam a következõ napi szakaszból. Ettünk, sört ittunk, és közben érdeklõdve figyeltük egy négyfõs lengyel társaság készülõdését. A csapat sötétedés elött visszatért. Letörten mesélték, hogy 20 méterrel a csúcs elõtt vissza kellett fordulniuk, mert nem volt náluk jégcsavar! - Hogy micsoda, jégcsavar? - valódi mászó gyakorlat hiányában ijedten kérdeztem tapasztalt hegymászó társamat. - Á, nem kell! Lehet, hogy csak berezeltek. – szólt Misi, de szavai egyáltalán nem nyugtattak meg. Másnap reggel 7 órakor nekivágtunk a csúcsnak.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2005. októberi számában olvashatják!