Amszterdam

Meglátásom szerint a városok és a nõk, hölgyek, lányok, asszonyok között számos párhuzamot lehet vonni. Ennek empirikus bizonyítéka a német nyelvben tetten is érhetõ: die Stadt, a város, nõnemû elöljáróval. És ahogy az lenni szokott, ahány nõ annyiféle: hûvös, félénk, kacér, buja, szégyenlõs, és még sorolhatnám. Van, akit meg kell hódítani, van, aki tálcán kínálja magát. Amszterdam? Mindent – szó szerint mindent – kitesz az ablakba, és abban bízik, hogy amit meglát az udvarlója, tetszeni fog, olyannyira, hogy majd visszavágyik, hogy újra és újra meghódítsa. Mindezt nem is alaptalanul.

Napjainkban eljutni Európa egy-egy kiszemelt Hölgyéhez alig több, mint kigondolni az utazás tervét. Budapest és Amszterdam kevesebb mint 3 óra, beleértve a repülõutat, útlevélkezelést, csomagfelvételt és a vonatozást a központi pályaudvarra. Azt mondják, az elsõ benyomás nagyon fontos, bár olykor csalóka. Igaz is, meg nem is. Kilépve a pályaudvarról gyalog a szállás felé tartottunk. Este 11 óra, kezünkben várostérkép, magunk után húzzuk a poggyászunk. A kövön keményen koppanak a kerekek, ütemesen kísérnek szállásunk felé a rendezett, tiszta városban. Kevés autó, több villamos, néhány járókelõ. Elsõ benyomásom alapján Amszterdam egy megállapodott, kiegyensúlyozott, de átlagos Nõ, aki össze sem hasonlítható London extrovertáltságával, Párizs nagyvonalúságával vagy Peking egzotikumával. A térkép szerint csupán négy sarok választ el minket a szállástól.

Ahogy közeledünk a belváros központja felé, egyre kevésbé halljuk saját lépteinket, egyre dominánsabbá válik a környezet zaja. Befordulunk a következõ sarkon, és minden átmenet nélkül, ahogyan a forró gõz csap ki a kilyukadt csõvezetékbõl, ront ránk egy dekadens város. Egy pillanat alatt megváltozik a viszonyunk. Az eddig kimért Nõ a távolságtartó magázásból, közvetlen tegezésbe csap át. Azt veszem észre, hogy olyan dolgokról beszél velem, amelyrõl csak legközelebbi barátokkal beszél az ember. Nem tudok alkalmazkodni. Ilyen gyorsan nem. Kérem, hogy lassítson le egy kicsit, nekem sok ez a tempó, túl gyors a váltás, de nem hallgat rám. Csak mondja, mondja, sõt mutatja, folyton a képembe tolja a maga puszta valóságát. Menekülõre fogom hát. A térképembe menekülök, mintha nem tudnám, hogyan jutok el a szállásig. Persze közben úgy próbálok tenni, mintha mindez mindennapi lenne számomra. Térkép a kezemben, szemem rajta, mintha csak rallypilóta lennék, akinek az élete múlik a következõ kanyaron, mögöttem gurul a poggyász, hozzá álságos magabiztosság. A Nõ pedig csak önelégülten nevet, mint aki tisztában van vele, hogy nem én vagyok az elsõ és nem is az utolsó, akit közvetlenségével zavarba tud hozni. Végre beérünk a Piros Lámpás Negyed kellõs közepén lévõ szállásunkra. A szoba annyit nyújt, amennyit kell, sem többet, sem kevesebbet. Az estét azzal töltöm, hogy megpróbálom felvenni az utcáról beszûrõdõ ritmust.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. márciusi számában olvashatják!