Yellowstone

Az 1870-es évek elején az akkortájt ébredezõ Egyesült Államok szalonjaiban cserzett bõrû, whisky szagú öregek hívták életre a legendát egy nyugati vidékrõl. Egy vidékrõl, ahol a földbõl kilövellõ forró víz a fáknál is magasabbra tör, és a dübörgésbe még a föld is beleremeg. A sokadik whisky után csak folyt és folyt a szó az öregekbõl. Kénhegyekrõl, szivárványszín tavakról, hallal teli folyókról és a dús prérin legelészõ csordákról meséltek.

Ilyen, és ehhez hasonló mítoszok szövik át Amerika történelmét. Hivatásos természetfotósként párommal, Edinával nyomába szegõdtem e legendáknak, hogy végül csaknem hároméves viszontagságos utazás keretében, negyvenezer mérföldet megtéve, újra felfedezzem Amerikát. Második napja voltunk bezárva a terepjárónk fémkasznijába. A táj óránként 90-100 mérföldes sebességgel haladt el mellettünk, míg végre a lemenõ nap fényében megláttuk a táblát „YELLOWSTONE NATIONAL PARK”. Sokat sejtet ez a név, hiszen a világ elsõ és egyik legnagyobb természeti területe, melyet még 1872-ben Grant elnök nyilvánított nemzeti parkká. Mégsem tudtunk róla semmit, leszámítva a rajzfilmben szereplõ Maci Laci kalandjait. Megálltunk, hogy elgémberedett végtagjainkat megmozgassuk és eltervezzük az este további részét. Egyfelõl ellenállhatatlan vágy vonzott a parkba, hogy minél elõbb lássam a csodát, másrészt félõ volt, hogy rabul ejt a látvány és ha ránk sötétedik, számos veszély leselkedhet ránk. Bölcsebbnek láttuk, ha az estét inkább a szálláson töltjük, és vacsora után felderítjük ezt a kedves kis városkát, West Yellowstone-t, Montanában. Május közepe volt, még nem volt turistaszezon. A városkában alig láttunk embert, az üzletek és az éttermek már 8 órakor bezártak. Csupán egyetlen, lengyelkolbászt árusító kifõzdét találtunk nyitva. Az ifjú tulajdonosnõ, miután felvette a rendelésünket, szokás szerint megkérdezte, hogy honnan jöttünk. Válaszunkra egy „Isten hozott” köszöntéssel üdvözölt minket. Mint kiderült a hölgy kárpátaljai magyar, és még az udvarlója is budapesti. A frissen szerzett ismeretség extra adag kolbászban öltött testet.

Reggel duzzadó energiával csomagoltuk a fotós felszerelésünket és indultunk felfedezni a 9000 km2-en elterülõ háborítatlan õsi természetet, állat- és növényvilágot, fantasztikus természeti képzõdményeket. A park bejáratánál a rangerek figyelmeztettek a kötelezõ etikai normák  betartására. Itt az ember csak szemlélõ, akár egy múzeumban, ahol a természet és az állatok a házigazdák. Legyünk jó vendégek, mert a vendéglátók könnyen kijöhetnek a sodrukból. Nem kellett sokat várnunk, hogy a hallottak értelmet is nyerjenek. Hátunk mögött hagyva néhány mérföldet kisütött a nap és elénk tárult a csodálatos természet ezernyi arca. Ahogy a jó pincér szolgálja fel a fogásokat egymás után, úgy tárult elénk a vizuális táplálék svédasztala. Lassítottunk és faltuk a látványt. Balra mellettünk egy kis folyón hatalmas bölénycsorda kelt át, a hósapkás hegycsúcsok tövében. A világon sehol nem él ekkora populációban ez az állatfaj.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. márciusi számában olvashatják!