Ciprus, ahol a macska az úr

Erõtlen kutyaugatásra riadtam. Nem is a hang kísértetiessége, hanem maga a kutya jelenléte ösztönzött arra, hogy kiugorjak az ágyból. Az erõs holdfényben a teraszon álltam lesben, a szentjánoskenyérfa termései zizegve táncoltak az éjszakai széllel. Reménykedtem, hogy az 1976-os brutális ebmészárlás ellenére végre láthatok egy kutyát.

Vártam, hátha elõbukkan a „szellemkutya”, ráadásul már nem is tudom hányadszor varázsolt el és verte ki szemembõl az álmosságot a messzeségben csillogó tenger látványa. Továbbra is biztos voltam benne, hogy ugatást hallottam, de nem láttam semmit. Errefelé nem szoktak a fülek a kutyák csaholásához. A török megszállás után a magukra maradt kóbor állatok egy idõ után az Echinococcus nevû betegséget kezdték terjeszteni, mely legfõképpen a májat, és a szíven keresztül a tüdõt is megtámadja. Kezdetben csak pár emberi áldozatot követelt, aztán futótûzként terjedt a járvány mindenfelé. Nem volt más választás, a kutyák halálra lettek ítélve. A helyiek ma is rettegnek az újabb fertõzésektõl, így a török nyelvtanulás mellett azt sem nézik jó szemmel, ha valaki kutyát hoz a szigetre. Még olyan is elõfordul, hogy kõvel dobálják azt, aki kutyát mer sétáltatni a sziget déli részén.

Pedig az ember leghûségesebb barátja vezette el annak idején a középkori vadászokat a sziget délkeleti részében található barlangig, melynek mélyén a monda szerint egy csodatévõ forrás fakadt, illetve ami egy a VIII. és IX. századi ikonoklasztázia elõl elrejtett Szent Mária ikonnak is védelmet nyújtott. Azóta a forrás köré egy nyolcszögletû kutat, illetve a Szent erdei szûz (Áija Napa) névre keresztelt kolostort építettek, melyet még ma is nap mint nap látogatnak a zarándokok és a gyógyulni vágyók, hasonlóképpen Szent Lázár templomához. Míg arra vártam, hogy megpillantom az álmomat megzavaró ebet, egy macskára lettem figyelmes. Nem csoda, jelenleg a macskák uralják a szigetet, de hatalomra lépésük nem az ebek eltûnésével függ össze. Szent Heléna, a bizánci császár édesanyja i. sz. 324-ben hazafelé tartott Jeruzsálembõl Konstantinápolyba, miután Krisztus keresztjét kereste. Ebben az idõben a szigetet hatalmas szárazság sújtotta, és különféle rágcsálók, mérges kígyók lepték el a szigetet.

Szent Heléna ezt a problémát egy hajórakomány macskával igyekezett megoldani. Ennek eredményeként ma már lépten-nyomon macskákba lehet botlani, hatalmas, nagytestû, lomha macskákba, amik  ugyanúgy szent állatnak számítanak, mint Indiában a tehén. Illetlenség leszedni õket a reggelizõ asztalról, az angol anyaország jóvoltából itt dolgozó thai vagy a srí lanka-i pincérek pedig csak mosolyogtak, ha a lábainknál kéregetõ macskákkal megosztottunk egy-két falatot. Persze a nyávogó négylábúak sem nyújtottak teljes védelmet a rágcsálók és a kártevõk ellen, ezért a brit kormányzás kezdetén minden ciprusinak meghatározott mennyiségû sáskát kellett megölnie. Az elpusztított rovarok súlyát lemérték, aki ezt elmulasztotta, pénzbírságot fizetett vagy börtönbe került. Ma már sáskák  nincsenek, viszont maradtak a macskák.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. júliusi számában olvashatják!