Magyarok a guachok földjén

Argentína elszigetelt, Buenos Airestõl ezer-ezerötszáz kilométerre esõ részein elfelejtett magyarok élnek, a dél-amerikai diaszpóra olyan idõs tagjai, akik már itt születtek, és sohasem jutottak el szüleik földjére: a Trianon elõtti Magyarország területére. Hétnapos autóutunk során felkerestük a Chaco tartományban élõ magyarokat, s ellátogattunk a Brazília és Paraguay határán található esõerdõkhöz, az azok mélyén található Corpus faluba, amelyet az 1900-as évek elején bozótirtásra felbérelt magyarok alapítottak.

Autóutunk elsõ napja érdekesen kezdõdött. A megállapodás szerint, tizenegy órára izgatottan érkeztünk az autókölcsönzõbe, ahol optimizmust sugárzó arccal közölték velünk, hogy az autó szerencsére már úton van, és két órán belül átvehetjük. A két órából három lett. Fejünkbe véstük az üzenetet: ez itt Dél-Amerika, ráérünk, nem idegeskedünk. Végül csak megérkezett viharvert autónk. Az este Colónban ért minket, egy hangulatos folyóparti városban. Másnap ismét a gázra tapostunk. Az utak minõsége szinte kifogástalan, sok a nyílegyenes szakasz. Ahogy a Parana folyót elhagytuk, az Uruguay folyó szerzõdött hozzánk társul, majd a nagy pampák fakózöld világa ölelt körbe minket. Óriási marhacsordák nyújtóztak a tájban, az út szélén lovon ülõ, magányos gauchók integettek az autó felé, és sokszor a pampatüzek vittek újabb színt az utazásba. A harmadik napon megérkeztünk Misiones tartományba, amely több dologról nevezetes, de leginkább arról, hogy itt van az a trópusi klíma, amely a maté termelésének kedvez. A maté növény leveleit ledarálják, s teaként forgalmazzák világszerte. A yerba mate olyan tea, amely fáradtság esetén élénkít, izgatott, feszült állapotunkban pedig nyugtat. Nos, az argentinokat arról is megismerni, hogy az ország melegebb vidékein termosszal, vagy hûtõtáskával a kezükben közlekednek, s fából, tökbõl készült, vagy marhapatából vájt poharaikban matét szürcsölnek.

Egy hosszú nevû települést követõen, melynek hivatalos neve Muicipalidad de Gdor Ing Valentin Virasoro, a föld színe narancssárgává vált, majd az esõerdõk közé vájt úton haladva szitakötõk és lepkék százezreivel találkoztunk. Átlagsebességünk nyolcvan-kilencven lett, s a kocsinak már olyan motorhangja volt, mintha legalább százhatvannal repesztettünk volna. A nagyobb kaptatókkal telített úton rendszeressé váltak a farönköket szállító teherautók, amelyek szinte megálltak egy-egy emelkedõn. Errõl az útról letérve, Buenos Airestõl mintegy 1400 kilométert megtéve, a paraguayi zöldhatárnál érkeztünk meg Corpusba, ahol az egyetlen jelentõs magyar közösség megalakult. Az elsõk 1901-ben érkeztek szekereken, s azért jöttek el ilyen messzire, mert az állam családonként 100 hektár erdõt adott nekik, amelyet az esõerdõ ritkításával, irtásával kellett kiszakítaniuk. Az elsõ magyar telepesek egyike – Balázs Dénes, a legprecízebb és legbõvebb, nyolcvanas években kiadott Argentína útikönyv szerzõje szerint – Tóth János volt.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. júliusi számában olvashatják!