Szíria

Szíriáról valahogy minden útleírás azzal kezdõdik, hogy „amikor kiszálltunk a gépbõl Damaszkuszban…”. Talán éppen ezért, szíriai látogatásunk során inkább az ország más, háttérbe szorított részeit látogattuk meg. Egy olyan területet, amely gyakran méltatlanul sikkad el az „egy ország – egy város – egy híres rom” turizmusipari mélyrepülése miatt.

A szír határhoz a törökországi Antakya felõl érkeztünk, ahonnan néhány óra múlva minibusszal száguldottunk az ország legnagyobb városa, Aleppo felé. A minibuszos közlekedés vérmérséklettõl függõen lehet vicces, vagy extrém sport is. Menetrend nincs, a kisbusz akkor indul, amikor tele van, ami azt jelenti, hogy a 9 férõhelyen legalább 16 ember ül. Mindazonáltal gyors és hihetetlenül olcsó. Pusztán akkor van gond, ha valaki nem tud arabul. Ebben az esetben vagy nagyon figyelni, vagy a megérzéseire kell hagyatkoznia az embernek, mert hogy mikor kell kiszállni, arról semmilyen felvilágosítás nem kapható.

Aleppo meg a lakói
Az észak-szíriai város, Aleppo a világ egyik legrégebben lakott települése, már az i. e. VI. évezredbõl is találtak erre vonatkozó leleteket. Zömében muszlin arabok lakják, de örmények, keresztények és kurdok is jelentõs számban találhatók a városban. Történelme során volt hettita, egyiptomi, asszír, perzsa, makedón fennhatóság alatt, az i. e. I. században pedig a római Syria provinciához csatolták. Az útközben felépített képet, vagy ha úgy tetszik, illúziót, amit a csodálatos mediterrán környezet az egyórás buszozás alatt adott, a megérkezés alaposan lerombolta. Egy többmilliós város közepén, az ország egyik  legmocskosabb gyümölcspiacán találtuk magunkat. Késõbb aztán kiderült, hogy ez a piac Aleppo mélypontja. Addigra bejártuk a 16 kilométernyi bazárt – vagy ahogy itt mondják, szuk-ot –, továbbá a keresztény negyedet, meglátogattuk az örmény templomokat, és eljutottunk a külvárosi mûhelyekbe is. A szíriai vendégszeretettel kapcsolatos elsõ élményünk igen pozitív volt: mivel nem volt nálunk szír font, egy helybéli kifizette a taxinkat. A második élményünk is ugyanez volt… A város legfõbb nevezetessége a hettita romokra épült citadella, amely az iszlám arab katonai építészet egyik legnagyobb épülete, ahonnan többek közt észrevettünk egy hatalmas temetõt, ami azonnal felkeltette az érdeklõdésünket. Taxisunk nem igazán értette, hogy miért is akarunk temetõbe menni, sõt azt sem tudta, hogy valójában melyikbe, végül egy egész utca foglalkozott a problémánkkal. A helyzetet egy tökéletes németséggel megszólaló arab srác oldotta meg – igaz neki is kellett vagy tíz perc, mire megértette, hogy mit szeretnénk a temetõben, de aztán felajánlotta, hogy elkísér minket. Éppen taek-wan-do edzésre igyekezett, de hát a helyieknek mindig van egy kis idejük. A temetõlátogatás után elmentem vele az edzésére, de elõtte még beugrottunk egy órára egy külvárosi kurd mûfogsorkészítõ mûhelybe néhány liter tea és egy baráti eszmecsere végett.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. júliusi számában olvashatják!