Dániában semmi sem bűzilk...

Minden egy színházi előadással indult. A Bárka Fesztivál keretén belül a világhírű londoni Tim Caroll és társulata – The Factory London – látogatott el hazánkba, hogy a Bárka színészeivel közösen előadja a Hamlet, a dán királyfi című Shakespeare színdarabot. A meglepő, improvizációs technikák, többek között a szereposztást az előadás megkezdése előtt a nézők bevonásával kő-papír-olló játékkal eldöntő, kétnyelvű előadás engem is arra ösztönzött, hogy a következő utazásomat a szokásos, előre leszervezett út helyett egy rögtönzött, minimálisan sem előre kitalált kalandozással váltsam fel. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy Hamlet hazájába, a ködös Dániába vezessenek a lépteim.

Mivel csak egy hétvége áll rendelkezésemre, az egész ország bebarangolása helyett csak a főváros, Koppenhága felfedezését tűzöm ki célul. Szerencsémre a dán főváros repterén is lehetőség nyílik a ma már életünk elválaszthatatlan részét képező internet használatára, így néhány kattintás és már van is szállásom a belvárosban. A következő meglepetés a metróban ér! A science-fiction filmeket idéző módon egy vezető nélküli szerelvény suhan be az állomásra. A hazai állapotokhoz szokva, kicsit félve, szinte hiányolva az öt ellenőr és hat biztonsági őr sorfala közötti bevonulást, elfoglalom a helyemet az egyik kocsiban. Az első célállomás a szállásom, egyszerű ifjúsági hotel, de a célnak – hogy holtfáradtan megérkezve egy ágyba zuhanjak – tökéletesen megfelel.

A pirkadat érkezte engem is ébren talál, így felöltözöm és a kapun kilépve rögtön áldom az eszemet, hogy téliesen pakoltam, mivel bár Dániára az óceáni éghajlat a jellemző, a hideg szél hamar kifújja az álmosság utolsó foszlányát is a szememből. A főtéren lévő Városháza megtekintése után úgy döntök, ha már épületekkel kezdtem a napot, akkor a Rundetarn (Kerektorony) meglátogatásával folytatom, aminek jellegzetessége a belsejében lépcsőzet nélküli, 207 méteres, széles csigafeljáró, amin állítólag Katalin cárnő hatlovas hintón hajtatott a tetőre. Sajnos manapság ez a könnyített feljutási mód már nem áll rendelkezésre, így marad a caplatás… Felérve a Koppenhágára nyíló teljes körpanoráma természetesen kárpótol a megpróbáltatásokért, sőt ha este jöttem volna, akkor még az 1637-es eredeti funkcióját megőrzött obszervatóriumba is bejuthattam volna. Lefelé már könnyebben szedem a lépteimet, így észreveszem, hogy egy kiállítóterem mellett is elmentem. Amikor meglátom, hogy a hely pillanatnyilag egy dán kortárs bábkiállításnak ad teret, rögtön benyitok az ajtón, hisz gyerekként mindig szívesen vettem részt Pécsen, a Bóbita Bábszínházban Kós Lajos bábelőadásain.

A kapun kilépve karakteres dallamok ütik meg a fülemet. Ránézve a térképre konstatálom, hogy a Latin negyed felől érkeznek. Egy kis buli reményében, gyors léptekkel a zeneszó irányába indulok. Végül sikerül utolérnem a zene forrását, de kubai muzsikusok helyett a Királyi Palotához igyekvő őrségváltásra, a városon keresztülvonuló őrezred katonáiba és zenészeibe botlom. Ha már így alakult, követem őket, ilyet sem láthat mindennap az ember, hiszen csak akkor vonulnak így fel, ha az uralkodó otthon tartózkodik.

Megyek, körülnézek a kikötőben is, milyen elfoglaltságot találhatnék magamnak. Egy társaság épp egy hajókirándulásra vár, csatlakozom hozzájuk, így legalább egy másik perspektívából is szemügyre vehetem Koppenhága városának, a kisebb-nagyobb csatornák, tavak által szabdalt, máshogy fel nem deríthető világát. Kitekintve a partra egy fotókiállításra leszek figyelmes, így hamarabb hagyom elhajót, és nem is térek vissza a kiindulópontra.

Christiania, a szabad város
Érdeklődve nézem a hétköznapi emberek portréit, akik – amint a kiállítás leírásából kiderül – a város egy különleges részének lakói, „Christiania szabad városáé”. A leírásból derül ki, hogy a ’60-as évek dán fiatalsága, sok nyugati országhoz hasonlóan, Dániában is új formákat keresett a szabad együttélésre, amelyet nem szabályoznak társadalmi korlátok. Ennek az egyik kísérlete Christiania. A korábbi katonai övezetet 1971-ben foglalták el a fiatalok, és a parlament szociális kísérletként háromévi időtartamra a nép tulajdonának nyilvánította. Bár később ki kellett volna költözniük, de az ott lakók propaganda tevékenységükkel megnyerték a közvéleményt és azóta is áll a „szabad város”. Ennyi elég is nekem, hogy mindenképp megtekintésre méltónak találjam és felkeressem. Mivel a belvárossal szomszédos szigeten, Christianshavn-on fekszik, a legegyszerűbb dán közlekedési módot választom, egy útba eső kölcsönző segítségével biciklire pattanok.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2009. márciusi számában olvashatják!