Szerz(ők): The Explorer Magazin, Hídvégi-Üstös Pál | Fotós(ok): The Explorer Magazin, Hídvégi-Üstös Pál
Hidvégi-Üstös Pál neve bizonyára nem ismeretlen a különleges kihívásokat kedvelő sportrajongók, de valószínűleg az elszánt természetvédők számára sem. Számos sportágban mérte már fel az erejét az ökölvívástól kezdve az ejtőernyőzésig vagy a távfutástól a lovaglásig. Sikereit szívesen állítja a „Jó Ügy” szolgálatába is, így például számos újabb sportteljesítményét hajtja végre figyelemfelkeltő célzattal. Legújabb expedíciójáról kérdeztük:
TEX: Ősszel kezded meg a Grand Sahara futást. Pontosan mi is ez a vállalkozás?
HÜP: A világon elsőként küzdöm keresztül magam a Szaharán, az igazi homoksivatagon. Több mint 10 ezer kilométert teszek majd meg, és olyan 7 hónapig leszek távol. Mivel az útvonal a világ egyik, biztonsági szempontból legrizikósabb területén halad át, a szervezés már 2 éve folyik. Most, szűk egy évvel a start előtt már szoktatom magam a sivatagi terephez, és azért döntöttem a nyugat-szaharai 170 kilométeres sivatagi tréning mellett, mert így a biztonságomat garantáló szervezetekkel is előre, személyesen meg tudtam ismerkedni.
TEX: Nyugat-Szahara nem igazán biztonságos hely. Milyen volt most, ottjártadkor a politikai helyzet?
HÜP: A nyugat-szaharai régióban van Afrika utolsó gyarmati területe, ahol még mindig lehet érezni a puskapor szagát a levegőben. Marokkó és Algéria között máig feszült a viszony, mert a spanyolok kivonulása után a marokkói hadsereg elfoglalta a területet nagy részben elűzve és többszázezres menekülttáborokba kényszerítve az őslakos szaharávikat. Ők meg létrehozták a Polisariót, mely Nyugat-Szahara függetlenségét szeretné elérni. Menekülttáboraiknak Algéria ad otthont. Marokkó egy 3300 kilométer hosszú és 3 méter magas fallal választotta le és „csatolta magához” Nyugat-Szahara értékes, foszfátban gazdag, tengerparti területeit, családokat vágva szét ezzel. Több generáció nőtt már fel távol az otthonától, de nem adták fel a reményt, hogy egyszer visszatérhetnek a Marokkó által kiépített falon túlra, az otthonaikba. A jelenlegi tűzszünetet az ENSZ békefenntartók garantálják.
TEX: Milyenek arrafelé a hétköznapok?
HÜP: Igaz a mondás hogy, „minden van a Szaharában, csak homokot és meleget ne vigyenek”. A boltokban minden kapható, ami a szaharai élethez szükséges: (teve)hús, gyümölcs, ruházati cikkek, telefon, napelem, benzin stb. A tevéket felváltották már az autók, az erődök udvarán, a bádogházak és sátortáborok mellett Toyotákat és Land Rovereket láttunk 40 évestől a legújabb változatokig. A benzin árát a helyiek pénztárcájához igazítják nagyjából 50-130 forintba kerül egy liter. A civilizáció az otthonokba, még a nomád sátrakba is beköltözött, mindegyiknek külön napeleme van, amikkel akuumlátorokat működtetnek, azzal világítanak, és töltik a mobiltelefonokat.
TEX: Novemberben voltál. Milyen volt az idő?
HÜP: Nem gondoltam, hogy ilyen hideg lesz. Bár 20-25 fok volt nappal – a viharos szél miatt 10-15 fokkal kevesebbnek éreztünk –, éjszaka 4-5 fokra lehűlt a levegő. A viharos szél hordta a homokot, a polárt is elbírtuk, és a széldzsekit is felvettem. A 3 méter hosszú anyagból készült tuareg kendő itt elengedhetetlen viselet. Szánkat, orrunkat ezzel védtük a homoktól.
TEX: Hogyan teltek a napjaid?
HÜP: 2. nap Sliman, a vezetőnk, a Szahara Alapítvány elnöke 7-kor keltett, hogy hosszú útra indulunk. Megvettük a betevő tevehúst, meg gyümölcsöt, kenyeret és palackozott vizet is. Én magamnak napi 10 literrel számoltam a futáshoz, de végül a hideg miatt a fele is elég volt. Aztán Dél felé vettük az irányt, a sivatagba – utunk során a GPS szerint átmentünk Mauritániába is. Szerencsére még kevesen ismerik ezt a területet, velünk kivételt tettek szaharávi barátaink, rejtett sziklavéseteket mutattak meg nekünk, valaha itt élt orrszarvúkat, zsiráfokat, elefántokat láthattunk. Megálltunk teázni, én pedig neki kezdtem a napi penzumnak.
Az interjú folytatását az Explorer Magazin 2009. márciusi számában olvashatják!
