Motorkerékpárral a Közel-Keleten

Valamiféle, számomra érthetetlen, monoton kántálásra ébredek. Félig-meddig kinyitom a szemem, de még túl sötét van, hogy lássak is valamit. A tagjaim nem akarnak engedelmeskedni a felkelésnél, olyan, mintha nem lennék beolajozva, nem is tudom, hol vagyok. A feleségemet keresem magam mellett, ehelyett egy hangosan szuszogó férfit látok körvonalazódni a félhomályban. Ekkor hirtelen világosság gyúl az agyamban. Istenem, végre Szíriában vagyok!

Lassan egy hete, hogy elindultunk Kecskemétrõl, és gyakorlatilag, az alvásidõt leszámítva, le sem szálltunk motorjainkról. Most aleppói szállodai szobámban próbálok testembe és szellemembe életet lehelni, miközben társam az eddigi út fáradalmait igyekszik kipihenni. Ránézek az órámra, reggel negyed öt van, összeszedem minden erõmet, és odamegyek az ablakhoz, elhúzom a függönyt, kinézek a pirkadatra, és hallgatom a müezzin folyamatos éneklését. Aleppo a történelem egyik legrégebbi, folyamatosan lakott települése, évezredes történelmét lakosságának összetettsége is jelzi. Zömében muszlim arabok élnek itt, de örményekkel, keresztényekkel, kurdokkal egyaránt gyakran találkozhatunk a városban, amit motorral nézünk meg. Különleges módja ez a város felderítésének, hiszen így közvetlen hatása alá kerülhet az ember a zajoknak, szagoknak, céltalanul bolyongva bepillantást nyerhet az emberek mindennapi életébe, és két-három óra alatt teljesen átfogó benyomást szerezhet a helyrõl. Egyvalamire azonban figyelni kell: az általam „keleti nyüzsgésnek” nevezett színes, hangos, áttekinthetetlen forgatag nemcsak az úttesten kívül létezik, motorkerékpárral rendkívüli figyelmet és koncentrációt igényel a vezetés – ám ha megszoktuk magunk körül a felfordulást, és alkalmazkodtunk a helyzethez, jókat lehet nevetgélni a sisak alatt a kialakult forgalmi helyzeteken.

Aleppót elhagyva motorjainkat dél felé fordítjuk. Az Orontes folyó és a zöldellõ Al-Ghab síkság mentén az õsi Apamea romjainál tartjuk következõ pihenõnket. Apamea az antik korban hatalmas kiterjedésû város volt, a feltételezések szerint akár 120 ezer ember is lakhatott a falai között. Földút vezet fel a közelben található Al-Madieb citadellához, amely az Orontes menti védvonal részét képezte. Egyes épületrészei még a Kr. e. IV. évezredbõl származnak. A helyi lakosok tanácsa ellenére, de különösebb probléma nélkül jutunk fel hatalmasra pakolt motorjainkkal a legmagasabb pontra, ahonnan lenyûgözõ kilátás nyílik a környékre.

Utunkat Damaszkusz felé folytatjuk. Buja és zöldellõ növényzettel borított tájakon suhanunk keresztül. A mediterrán kép gyökeresen megváltozik azonban, miután Tartusnál elhagyjuk a Földközi-tenger partvidékét, és Homs elõtt a fõvárosba vezetõ autópályára fordulunk. Köves pusztaság szegélyezi az utat mindkét oldal felõl, de ez furcsa módon megnyugvással tölt el: mégiscsak Keleten vagyunk!

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. márciusi számában olvashatják!