Egy szokatlan megapolisz

Aki Mexikóvárosban a pezsgõ karibi-latin hangulatot keresi, annak csalódnia kell: a XXI. század minden problémáját felvonultató megapolisz olyan, amilyennek egy ilyen mamutvárosnak lennie kell: több millió autó, 25 millió ember, szmog, bûnözés. Ugyanakkor pezsgõ, befogadó és könnyen megszokható város. Sõt, egészen élhetõ is.

Reggelente az irodába igyekvõ nõk döbbenetes ügyességgel festik magukat, igazítják frizurájukat a döcögõ buszokon és a tömött metróban, ahol a legforgalmasabb vonalakon a szebbik nemnek külön kocsikat tartanak fenn, amelyekben az érett férfiak soha nem utazhatnak. Ez azért van így, mert a mélyen „macho” mexikóiak sokszor képtelenek uralkodni ösztöneiken, és a tömegközlekedés nyújtotta szardínia-effektust kihasználva, módszeresen tapogatják vágyaik netovábbját. A felszínen megszámlálhatatlan számú kisbuszon lehet közlekedni, amelyeken kivétel nélkül szól a mariachi, s amelyeken rejtélyes célállomások vannak föltüntetve: a magyar nagykövetséghez például a „Km13" visz, utalva végállomására, amely egy 13-as kilométerkõnél van, komoly gondokat okozva a frissen a városba érkezetteknek. Ezeket a kisbuszokat kerülgetik a zöld taxik, amelyek szinte kivétel nélkül anyósülést nélkülözõ VW bogarak, s amelyekbe annyian szállnak be, amennyien elférnek.

A város déli részén lévõ nemzeti egyetem campusán belül is ezek közlekednek, tekintve, hogy a 300 000 hallgatónak egy kisebb városnyi területen belül kell eljutni következõ órájára vagy a könyvtárba. Furcsa, hogy a város szagát nem a szmog, hanem a tortilla, a kis kukoricalepény illata adja, amely gyakorlatilag mindent áthat. Már a kora reggeli óráktól, egész napon át látni a mexikóvárosiakat, ahogyan az utcai mozgóárusoknál mindenfélével töltik lepényeiket, a fõtt disznófejtõl kezdve a zöldségeken át a bélszínig. A legendákkal szemben a mexikói konyha egyébként nem feltétlenül egyenlõ a gyomormaró csípõsséggel, bár azért nem árt óvatosnak lenni. Egy ebéd elõtt elköltött gyümölcssaláta is okozhat meglepetéseket: ha az eladó „Con todo” (mindennel?) kérdésére igenlõ válasz érkezik, a mangóra, dinnyére, papayára és uborkára (!) is kerül rendesen a chilibõl. Mexikóvárosnak tulajdonképpen nincs belvárosa, mert sok kisebb települést nyelt el, ezek szerkezete pedig érdekes struktúrát adva a megapolisznak, megmaradt. Ezek a városok a városban szinte egymástól elszigetelten élnek, más-más karakterû építészettel, a gyarmatitól kezdve a high-tech-ig.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2006. januári számában olvashatják!