Szerz(ők): dr. Polgárdy Géza | Fotós(ok): dr. Polgárdy Géza
Grósz Alfréd
A Tátra korábban sem szűkölködött jeles és máig számon tartott Tátra-járókban, azaz olyanokban, akik eredményeket értek el tátrai útjaik, hegymászásaik nyomán a hegység feltárásában, megismertetésében és leírásában.
Csupán példaként érdemes említeni Frölich Dávid, Mauksch Tamás, a Buchholtzok, Posewitz Tivadar, Dénes Ferenc, Döller Antal nevét a régebbiek, a Komarnicki fivérek, (Gyula és Roman), valamint Grósz Alfréd nevét az újabb idők legjelesebbjei közül.
S ezzel meg is érkeztünk a 125 évvel ezelőtt, 1885. augusztus 25-én, az akkori Felvidéken, a Szepesség híres iskolavárosában, Késmárkon született tanárhoz, hegymászóhoz, szakíróhoz, és Tátra-járóhoz, Grósz Alfrédhoz.
Atyja, Grósz Ernő a négy évszázados hagyományokra visszatekintő késmárki evangélikus gimnázium igazgató-tanára. Édesanyja, született Schickedanz Ella a családi krónika szerint a még 1243-ban Németországból a Felvidékre költözött cipszer Rumann család leszármazottja volt.
A szülővárosához közeli Tátrával már zsenge gyermekkorában kapcsolatba került. Csupán tizenegy éves, amikor 1896-ban szülei engedélye nélkül elcsatangolt a Késmárki Itatóhoz, s ennek egyik ablakdeszkájára odakörmölte a nevét. Aztán 1901-től iskolatársaival már rendszeresen járta a Tátrát, innen számítható turista „pályafutása”. Hegymászóként pár évvel később debütált, hiszen 1905-ben, húszévesen mászta meg a Felkai-csúcs északi gerincét.
Miután 1903-ban Késmárkon leérettségizett, két évet a kassai Mezőgazdasági Akadémián, két évet az eperjesi Jogi Akadémián tanult. Nagy szerencse volt számára, hogy e két iskolaváros sem volt túlságosan messze szeretett Tátrájától.
Hamar kiderült azonban, hogy sem mezőgazdász, sem jogász nem lesz belőle. Igazi lételeme a túrázás, a hegymászás és a tanítás volt. Hogy mindezt együtt „űzhesse”, 1911-ben Budapesten testnevelés szakos diplomát szerzett.
Ám milyen a sors? Sík vidéken, Jászberényben kezdhette meg a tanítást. Mégis, az 1911–14 közötti években feltűnést keltő első csúcsmegmászásokat teljesített a Magas-Tátrában. Ekkor hódította meg a Vöröstorony nyugati gerincét, a Késmárki-csúcs déli falának átmászása a keleti pilléren pedig még manapság is szép teljesítménynek számít. A Markazittorony általa történt átmászását pedig hosszú ideig nem ismételte meg senki. Mindezekre a koronát azonban téli teljesítményei tették fel. Így a Hegyestorony megmászása1911-ben, majd a Simontorony 1913-ban, s a Rumanncsúcs 1914-ben.
Az első világháború alatt eltöltött négy és fél éves katonai szolgálatát követően, lemondva a tanításról, inkább könyvelői munkát vállalt, csak hogy 1919-ben visszatérhessen Késmárkra.
Merthogy innen könnyebben érhette el szeretett hegyét, mint Jászberényből.
Az államfordulat után, 1922 szeptemberében a német oktatási nyelvűre változtatott késmárki evangélikus gimnáziumban kapott tornatanári kinevezést. Aztán huszonkét éven keresztül, egészen 1944 júniusáig itt tanított. Közben 1928 szeptemberétől három éven át ugyanezen iskolában az akkor létrehozott párhuzamos szlovák osztályokban is.
Saját kezűleg írt önéletrajzában ezekről az időkről így írt:
„…A késmárki evangélikus gimnáziumban 400 éven át tradíció volt, hogy egyes pedagógusok diákjaikkal szemléltető oktatás céljából kirándulásokat tettek a Tátrába Amikor… mint tanító ebbe az intézetbe jöttem, már a Tátra valamennyi csúcsán állottam. Rendelkeztem tehát a szükséges ismeretekkel és tapasztalatokkal, hogy az iskolai ifjúságot a mi magashegységünk sziklavilágába elvezethessem…”
Majd később önéletrajzát így folytatta:
„…Először vállalkozó kedvű, ügyes fiúknak és lányoknak kis csoportját avattam be szép kirándulásokon a szükséges tudásba, így a mászásnál betartandó óvatossági szabályokba, a helyes kötél- és jégcsákányhasználatba, továbbá biztosítási módozatokba, a hegyek veszélyeinek ismeretébe… de a segítségnyújtásba is, mentési szolgálatba, sérültszállításba, masszív sílécekből készült mentőszánkók készítésébe, stb. Az így kiképzett diákok kis csoportja segítségemre volt, mint előmászónak és oktatónak számos részt vevő csoport mászásánál…”
A második világháborút követően Grósz Alfréd két tanévet az iglói szlovák gimnáziumban, majd két évet a késmárki, ugyancsak szlovák gimnáziumban tanított. E nehéz időkben, amikor sem hegyi vezetők, sem hegyi mentők nem voltak a Magas-Tátrában, az erre illetékes (Buchsta lőcsei csendőrparancsnok) Grósz Alfrédot kérte fel, hogy a tátrai üdülőhelyeken állomásozó csendőrcsapatoknak tartson többnapos mentőgyakorlatokat. Minden alkalommal, az összes résztvevővel, kötél használatával csúcsot is másztak.
A cikk folytatását a The Explorer legújabb, 2010/3-as számában olvashatja!
